Már régen rájöttem, hogy az életben semmi sem magától értendő, így az sem, hogy a párkapcsolatok megromlása után a gyerek gondja rendszerint az anyáé. Persze, akadnak — ritka kivételként erősítve a szabályt — apák is, akik egyedül nevelik gyermeküket. Ilyen I. is, akire az önellátó szülő megnevezésen kívül más jelző is ráillik.
— Lehet, hogy nem is lett volna szükség erre a beszélgetésre, hiszen a rokonok, az ismerősök így is egy kicsit ütődöttnek tartanak, hát még akkor hogy vélekednek majd rólam, ha az újságban elolvassák a sorsomat!? — mondja kesernyés humorral a középkorú férfi. — A fiammal mégis úgy döntöttünk, hogy szükség van rá, már csak azért is, hogy eloszlassam a tévhitet, miszerint általában a férj a kapcsolat megrontója... Nősüléskor azt gondoltam, hogy a választásom egy életre szól, a templomi eskü szövegének minden egyes szavát mélyen átéltem, és úgy éreztem, a feleségemmel egyek vagyunk, történjék bármi, együtt vívunk meg minden csatát. Ez a szemlélet a neveltetésemből is ered: az édesapám középiskolát végzett értelmes banktisztviselőként a szabad idejében kántori teendőket vállalt a templomban. A vallás nemcsak a nevelésünket, hanem a családon belüli viszonyunkat is meghatározta. Nem azt akarom mondani, hogy az öcsém és én jobbak voltunk, mint a többi gyerek, de visszafogottabban, jólneveltebben viselkedtünk: nem káromkodtunk, nem fogyasztottunk alkoholt, és az utcabelieknek illedelmesen köszöntünk.
A közgazdasági egyetem első fokozatát fejeztem be — akkor még a második év után záróvizsgát lehetett tenni —, és mindjárt letöltöttem a katonaidőt is. Utána azonnal állást kaptam, a feleségemmel a munkahelyemen ismerkedtem meg. Bérelszámoló volt. A kapcsolatunk szokásosan indult: udvarlás, eljegyzés, lakodalom. Lakáskölcsönt vettünk fel, noha már akkor is elég körülményes és drága mulatság volt, de saját otthont akartunk. Már csak azért is, mert a feleségem teherbe esett. Megvettük a lakást, a szülők segítségével be is bútoroztuk, megszületett a fiunk, és az országban uralkodó vészterhes állapotok ellenére mi jól megvoltunk. Igaz, a feleségem sokszor elégedetlenkedett, hiszen megszokta, hogy a házasságunk elején soha semmiben sem szenvedett hiányt. A fizetésünk csökkent, egyre nehezebb lett a megélhetés már nem az élet élvezete, hanem a túlélés volt a célunk. Ezt nehezen fogadta el. Idővel azonban feltűnt, hogy mind lazábban viselkedik, már nem okozott gondot a lakáskölcsön törlesztése, sőt annak sem volt akadálya, hogy a fiunkkal tíznapos nyaralásra menjen.
Megkezdődött az iskolaév, amikor a vállalat igazgatója hívatott. Azt kérdezte, tudom-e, mit dolgozik a feleségem és mekkora a fizetése. Sértett a kérdése, de a részletek ismeretében félretettem az önérzetemet. Az igazgató elsődleges bejelentése szerint hatalmas összeget sikkasztott a feleségem. Szédelegve mentem haza, és amikor számon kértem tőle a hallottakat, mindent tagadott. Azt mondta, hogy szakszervezeti kölcsönöket vett fel, és hozzá sem nyúlt mások keresetéhez. Csak akkor ismerte be a tettét, amikor beidézték a vizsgálóbíróhoz.
A vizsgálat több hónapig tartott, és amikor bűnvádi feljelentést akartak tenni ellene, bejelentette, hogy terhes. Néhány ügyvéd tanácsát kikérve úgy döntöttünk, hogy én vállalom magamra a sikkasztási ügyet. Nem tudom hogyan, de két jogász barátom elintézte, hogy engem ítéljenek el, a feleségem pedig két év felfüggesztett börtönbüntetést kapott és öt évre eltiltották a munkájától. A börtönben töltött idő alatt született meg a kislány, és hároméves koráig nem is láttam. A jó magaviseletemre való tekintettel nyolc hónapot elengedtek a négyévi szabadságvesztésből. Akkor már nem járt hozzám látogatóba a feleségem. Szabadulásomkor a börtön előtt csak az öcsém és a sógornőm várt. Ekkor tudtam meg, hogy a feleségem a gyerekekkel már jó ideje a volt igazgatómhoz költözött, és az is kiderült, hogy ő a kislány apja. Lassan összeállt a kép, és világossá vált előttem, hogy mindent előre kiterveltek...
A megváltozott világban — hiába töltöttem le az általam el nem követett bűnért a büntetést — nem tudtam álláshoz jutni. A válás után a feleségem követelte a lakás díjának a felét, a fiunk azonban nem kell neki, mert az apja vére. Az eltelt tíz évben minden munkát elvállaltam: narancsot szüreteltem Görögországban, szobafestő voltam Moszkvában, csináltam mindent, hogy a fiammal megélhessünk. Hála Istennek, remek eredménnyel fejezte be a gimnáziumot, sikerült az egyetemi felvételije is, így októbertől egyetemre fog járni. Talán ennek köszönhetem, hogy már nem fáj olyan nagyon, hogy mások vétkéért bűnhődtem.