Ritkán érzékeli a látogató egy kollektív kiállítás nyitásán, hogy a kiállító művészek, ahogy érkeznek a vernisszázsra, sorra egymás nyakába borulnak, és úgy üdvözlik egymást. Most ez történt. Az ország legnevezetesebb képzőművészeti ifjúsági tábora ugyanis, a Hódmezővásárhelyhez közeli, bukolikus Tisza-holtágnál elhelyezkedő  mártélyi elérkezett fél évszázados jubileumához, s egyik — valamikori — vezetője, Rácz Erzsébet elhatározta, hogy egy közös kiállításra meghívja az első évtizedek részvevőit. A szervezés hosszú ideig tartott, de eredménnyel járt, mert mintegy negyven olyan képzőművész állított ki a tárlaton, aki valamikor — negyven (sőt több!), harminc vagy húsz évvel ezelőtt — részt vett a nyári tábor munkájában, és későbbi élete is úgy alakult, hogy maradt a művészet, a képzőművészet közelében, olyannyira, hogy hivatásos képzőművésszé vált.

Volt olyan kiállító: Lipták György, aki az első, 1966. évi táboron már részt vett (14 évesen!), ráadásul úgy, hogy Salgótarjánból (!) rajztanára többszöri átszállással, vonaton kísérte el. Ma jeles grafikusművész, aki képgrafikával és tervezőgrafikával egyaránt foglalkozik. Az esemény egyik lelkes társszervezője Szabó Tamás szobrászművész volt, aki jelenleg a szegedi főiskola tanára, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, s aki 1968-ban járt először Mártélyon. Nagy ívű művészpálya az övé. Miután az Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát, a magyar kortárs szobrászat meghatározó személyiségévé vált, egyszersmind — s ez ritka — festői teljesítménye is kiemelkedő. Későbbi felesége, Makó Judit festőművész is többször részt vett a nyári tábor munkájában, aki különös, egyedi, látomásos képeivel szintén a kortárs magyar művészet jelese. Izgalmas adalék, hogy leányuk, Noémi, aki szívesen járt szüleivel Mártélyra, Hódmezővásárhelyre, időközben mint Szabó Noémi jeles művészettörténész lett, s éppen most szervez Hódmezővásárhelyre egy nagyszabású Barcsay Jenő-emlékkiállítást, melynek a megnyitására május 17-én kerül sor a Tornyai János Múzeumban. Résztvevő volt korábban Kollár György is, aki nagyon fiatalon hunyt el a kilencvenes évek elején, valamint Szatyor Győző, Wieszt József (kitűnő grafikus, de sajnos már ő sincs az élők sorában), Szekeres Ferenc, Neuberger István, Kakuk Tünde, Mráz János, ifj. Holler László, Mucsi Zoltán, Bányai Béla, akik mind növendékből lettek később a tábor tanárai is, többen mindmáig azok, és most legtöbbjük munkája látható is a kiállításon. De ejtsünk szót a kezdetekről. Füstös Zoltán és Fodor József — tokaji művésztelepi minták alapján — már 1965-ben szervezett egy ifjúsági művésztelepet, és akkor még csak Csongrád megyei fiatalok vettek rajta részt, de egy évre rá már országos szervezőmunka folyt (mely mindvégig jól működött), s a hír így jutott el például a most is Újrónafőn (Győr közelében!) élő (ma már) kitűnő grafikusművészhez, Kelemen Benő Benjáminhoz, akinek szintén életre szóló élménnyé vált a mártélyi munka. S érkeztek az egész országból, de a legtöbben kétségtelenül Szegedről, Hódmezővásárhelyről (Erdélyi Tibortól Zoltai Attiláig), Csongrád megyéből meg persze a fővárosból, illetve a határon túlról is — mint például Szalai Attila Szabadkáról —, akik közül ezen a kiállításon is sokan bemutatták munkáikat. Jó volt érzékelni, hogy nemcsak festők, grafikusok „fejlődtek ki Mártélyból”, de szobrászok is, s így tűnt ki például Józsa Gábor míves érmeivel, Ungvári László ironikus kisplasztikáival.

1966-tól mindmáig ível a tábor története, melynek nagy időszaka kétségtelenül a hetvenes-nyolcvanas évekre tehető. A kiállítás emléket állít a néhai alapító tanároknak, Füstös Zoltánnak, Fodor Józsefnek (nincsenek már közöttünk), köszönetet mond a hamar bekapcsolódó későbbi tanároknak, Hézső Ferencnek, Holler Lászlónak, Erdős Péternek tanári munkájukért (az ő képeik is láthatóak). S a már említetteken túl, megemlékeztünk az elhunytakról, Czakó Jánosról, aki a tábor egyik motorja volt, és festő, valamint Szalay Pálról, Lengyel Jánosról, akik már szintén nincsenek az élők sorában.

Akik eljöttek, jól érezték magukat, s a szegedi nyitást megtetézték egy mártélyi kirándulással és borozgatással a legendás Pötyörőben.

E sorok írója pedig, aki — nagy örömére — megnyithatta a kiállítást, megállapíthatta, hogy rendkívül sokfelé ágaztak el az alkotók művészi útjai, sok stílus, felfogás, sok technika volt érzékelhető e bemutatón, de egy közös szellem áthatotta az egész műegyüttest: a varázslatos mártélyi tájélmény életre szóló hatása.