Megdöbbentem a minap, de rettenetesen. Egy szabadkai esemény kapcsán rövid nyilatkozatra kértem fel egy régi ismerősömet. Érezhetően kereste a megfelelő szavakat, pedig nem tudományos értekezésről volt szó, hanem néhány egyszerű mondatról. Meghökkenve kérdeztem tőle: talán elfelejtettél magyarul?! Hát igen, tudod az elmúlt években többnyire szerbül beszéltem. A hétköznapi magyar nyelvvel még boldogulok, tette hozzá. Egyszerű, mindennapi történet, mondhatnánk. Nem, válaszolnám én, mert nem tudom felfogni, hogyan tudja, hogyan képes valaki elfelejteni az anyanyelvét. Hogy aztán keresni, kutatnia kelljen a szavak után. A történethez az is hozzátartozik, hogy régi ismerősöm évekkel ezelőtt az egyik leghíresebb vajdasági magyar szavalónk volt. Tudod, a verseket még nagyon jól elmondom, a hétköznapi nyelvet is elég jól beszélem, de a többi... Elszoktam a magyar nyelvtől, nem használtam éveken át, mondja. Azóta sem térek magamhoz a döbbenettől.
Nem tudom, a vajdasági magyarok többsége hogyan vélekedik a budapesti turulszobor-botrányról. Engem mélységesen felháborít és bánt. Az, hogy éppen Magyarországon nem fogadják el, nem tisztelik, gyalázzák az ősi szimbólumot. Az, hogy különböző fórumokon rondának, csúnyának minősítik. Az, hogy aki számára a gyökerek jelentenek valamit, az szélsőjobboldali, náci, fasiszta, földhözragadt. Magyarország talán az egyetlen ország, amely kézzel-lábbal, minden idegszálával elutasítja a gyökereit, a múltját, amely hagyja, hogy jelképeit, szimbólumait sárba tiporják, amely önként felad mindent, ami a magyarságot jelenti. Aki feladja a múltját, azt igazán egy közösség sem fogadja be. Egy érett közösség becsüli a tartást. A meghunyászkodás, önmegtagadás ellenérzést vált ki minden egészséges közösségben. A magyarság elveszíti gyökereit, miközben igazán sehová sem tartozik. Nincs kapaszkodó, nincs érték, csak megfelelni-akarás. Nem is csoda, hogy más sem tiszteli a magyar jelképeket, emlékeket. Nem is csoda, hogy Vereckénél is nyögvenyelősen lett felavatva a honfoglalási emlékmű. Mindenről lemondanak, minden kényszernek engednek, bocsánatot kérnek attól is, akit meg sem bántottak, bocsánatot kérnek, amiért itt élünk, amiért még vagyunk, azért, mert az őseink olyanok voltak, akikhez minden egészséges nemzet ragaszkodna.
Azon sem kell már csodálkozni, hogy két magyar szerbül beszélget. Hivatalba belépve automatikusan szerbre váltunk. Jobbik esetben néhány perc alatt a hangsúlyból kiderül, hogy a hivatalnok is magyar, olyankor egy kis mosolygás, nahátozás. Rosszabb esetben csak akkor derül ki, ha az utánunk sorbaálló olyan merész, hogy magyarul szól a hivatalnokhoz, az meg magyarul válaszol. Olyankor kisomfordálás van. Hogy a magyar nyelv is hivatalos nyelv egyes városokban? Hát igen, ezt kevesen tudják, és azok többsége, aki tudja, csak legyint, elvégre Szerbiában élünk, beszélj szerbül, hogy mindenki megértsen. Pedig úgy is lehet, hogy köszönünk szerbül is és magyarul is, aztán pedig kiderül, a hivatalnok tud-e magyarul. Pedig tudnia kellene, elvégre a hivatalos nyelvhasználat azt jelenti, hogy az állam az anyanyelvemen kommunikál velem.