Eltekintve a mindenkori adminisztratív határoktól, a szegedi Szanka József neve messzemenően nem ismeretlen azok körében, akik életük vezérmottójául a hely- és hadtörténeti tárgyi emlékek felkutatását és megmentését választották. Csapattársaival rendszeresen visszajár Isonzóba, Doberdóra, a Keleti-Kárpátokba, és végeztek már kutatásokat Északkelet-Galíciában, illetve Przemyśl városában is. Beszélgetésünk a dél-bánsági Ürményházán készült, 2013 novemberében, a tizenharmadik Mit tudsz Torontál vármegyéről? elnevezésű történelmi vetélkedő idején.

— Gyakran hallható, hogy a régmúlt világokba kalauzoló, s az önmagát folyton megismétlő események (újra)mesélésétől eltekintve magának a történelemnek, mint tantárgynak sokkal kisebb a vonzereje a jelenkor diákjainak körében, mint más társadalmi tantárgynak. Az ön esetében mi hozta létre anno azt a bizonyos szikrát, ami által egy, idestova negyven éve tartó szenvedély lobbant lángra? Noha a hivatalos történelemtanítást semmiféle szempontból sem vagyok hivatott elbírálni, tapasztalataim szerint a fiatalságra eleve jellemző, hogy bizonyos formában és mértékben szembemennek a kötelezővel. Ami pedig a személyes, a történelemhez fűződő ragaszkodásomat illeti, az a bizonyos szikra még zsenge gyermekkoromban pattant ki. Pusztaszeri születésű, falusi gyerek lévén rám is érvényes volt az a bizonyos mondás, hogy ha a gyerek nem csinál semmit, az bizony rosszban töri a fejét. Esetemben e „rosszalkodás” azt jelentette, hogy a kötelező munka elől gyakran a padlásra menekültem, amit valóságos kincsesbányaként éltem meg. Rengeteg hírújság volt fent ugyanis a negyvenes évekből, amelyek cikkeiben a második világháborús eseményeket egy kissé másképpen írták le, mint ahogyan arról mi az iskolában tanultunk. Be is hívták emiatt édesanyámékat informatív beszélgetésre, mivel a tematikában észlelt eltérésekhez nekem is akadt néhány, a tanóra keretében is megvillantott hozzászólásom. Okulva a „kiérdemelt” fenyítésekből, s tekintettel, hogy a (hely)történeti dolgok iránti vonzalmam mindennek dacára tovább erősödött, feltett szándékommá lett érdeklődése(i)m tárgykörében minél több hiteles szakirodalmat felkutatni. Tanulmányaim elvégzése után földmérőként kaptam munkát. Itt kerültem bensőségesebb kapcsolatba a dél-alföldi tanyavilággal. Egy részük azóta, sajnos teljesen eltűnt. Sok tanyáról, bár már nem lakott bennük senki, szinte a személyes holmijaikat sem vitték magukkal az elköltözők. Gondolok itt nemcsak a levelezésekre és a korabeli újságokra, hanem az idővel felbecsülhetetlen értékké váló néprajzi tárgyakra is. Lépni kellett.

• A döntése — így, az idők távlatából szemlélve — több mint helyénvalónak bizonyult. Mondhatnánk: értékmentőnek. Azóta persze, számos tematikai kiállítást is rendezett, megszólítva általa nemcsak a felnőtteket, hanem az általános és középiskolák tanulóit is. Mekkora visszhangja volt ezeknek a tárlatoknak?

— Múltvallató érdeklődésem egyik tárgyát a tábori levelezőlapok képezik, amelyekből az idők folyamán mintegy 35-40 ezer példányt gyűjtöttem össze. Gyakran egyenesen a kukákból, vagy a szeméttelepekről kerültek hozzám e lapocskák. A családi levéltárak elemei ezek, csak nem kaptak kellő figyelmet. Kincs helyett „kacattá” devalválódtak, amitől — kiváltképpen a költözködések idején „illő” mielőbb megszabadulni. Pedig a helyi múlt ismeretéből táplálkozó lokálpatriotizmus nélkül maga a patriotizmus sem lehet teljes! Lényeges pedagógusi visszajelzésként említeném, hogy miután Szeged környékén is megszerveztünk egy helyi vonatkozású tárgyakat is bemutató, első világháborús tematikájú kiállítást, több diáknak is felcsigáztuk ezzel az érdeklődését. Olyannyira, hogy otthon maguk is személyes kutatásba lendültek.

• Szakmai bemutatkozásakor említette, hogy a tábori levelezőlapok gyűjtése, rendszerezése és közszemlére tétele mellett más korok magyar vonatkozású hadtörténelméből is készített kiállítást...

— Nekem több kiállításom is van a Kárpát-medence különböző pontjain. Például a Rákóczi-korról, a ’48-as szabadságharcról, az első és második világháborúról, Trianonról, ’56-ról. Lehetőségeink szerint ezeket a tárlatokat rendhagyó történelemórák kíséretében utaztatjuk is. Előfordult olykor, hogy a magyar szabadságharcos időket idéző hatástalanított fegyvereket a vámosok állami kincsként kívánták elkönyvelni, de lényegében a kiállítások tárgyi anyagának mobilitása zökkenőmentes az uniós tagállamok alkotta térségben. Remélem, belátható időn belül a délvidéki közösségnek is alkalma lesz megtekinteni e tárlatok valamelyikét. Kiemelném, hogy ezek mozgatásából és népszerűsítéséből a hivatalos intézmények is derekasan kiveszik a részüket, vagyis nem tekintenek engem nyűgös és kellemetlen vetélytársnak.

• Az első világháborús emlékek felkutatása során csapattársaival rendszeresen visszajár az olaszországi Isonzóba, Doberdóra, a Keleti-Kárpátokba, ugyanakkor végeztek már kutatásokat Északkelet-Galíciában, illetve Przemyśl-ban is. Mik a tapasztalatok?

— Mindenekelőtt az, hogy ezeken a vidékeken a harcokban elesett, úgymond ellenséges katonáknak is kijár a tisztelet. Természetesen, nem a politikai ideológiával megfertőzött, s a zavarosban ügyködő szabadcsapatok tagjaira gondolok, hanem a becsületre és a haza védelmére felesküdött bakákra. Függetlenül attól, hogy a frontvonal melyik oldalán áldozták életüket és vérüket e fogadalom megtartásáért.

• Szakmai tervei a jövőt illetően?

— Folytatni a megkezdett kutatómunkát. Nemcsak a már említett vidékeken, hanem Bukovinában, a romániai Bánságban, és persze egyszer majd itt, a Délvidéken is.