Többen rendszeresen etetik a madarakat télen, egy idősebb úr azt mondja, valamikor karácsony előtt csatlakozott a liba a hattyúcsapathoz. Azóta sikeresen „beépült”, és nem hajlandó otthagyni az újdonsült családját. Ki gondolná, hogy egy egyszerű házi liba ekkora sztár lesz a Tiszán? Mert sztár lett, sokan jöttek megnézni a furcsa jószágot az ünnepek idején is. Hogyan került a hattyúk közé a házi liba, ki tudja... Lehet, hogy valaki kihozta a Tiszához, hogy itt engedje szabadon. Ez is egy lehetőség. Nekem viszont az a történet tetszik jobban, amely az én fejemben fogalmazódott meg.

A libáról, aki megelégelte a napi hizlalást, aki nem volt hajlandó kivárni a szomorú véget, és nem akarta ebédként vagy vacsoraként végezni valaki tányérjában, ezért minden erejét összeszedve suhintott néhányat a szárnyával, és a levegőbe emelkedve csak szállt, repült, amerre az ösztöne hajtotta. Csak ment, kereste, hol talál boldogulást, aztán messziről megpillantott néhány gyönyörű, önmagához hasonló madarat a távolban, a folyóban evezni, és úgy döntött, leszáll közéjük, lesz, ami lesz. A nagy madarak nem is értették, ki ez az apró, hófehér testvér, és hogyan csöppent közéjük. De nem bántották, nem zavarták el. Maguk közé fogadták, és most már egy családként lebegnek a vízen, eledel után kutatva. Valahol meg egy gazda áll a baromfiudvarban, és elképedve gondolkodik, hogy vajon hová tűnhetett a libája...

Tavasszal eltűnnek a hattyúk, és általában csak késő ősszel térnek vissza, amikor már nehezen jutnak élelemhez. A tél folyamán az emberek etetik őket. A kacsák viszont egész évben itt vannak, néha többen, néha kevesebben, de mindig partközelben, és mindig csapatban. Vajon mi lesz a libával a jövőben? Tud-e majd lépést tartani a hattyúkkal, együtt tud-e repülni majd velük, ha kell? Továbbáll-e a „nagyokkal”, vagy marad az emberek közelében, a Tisza-parton tavasszal is? Egy biztos: egy ilyen élelmes, rátermett madár megérdemli az életet. És ha nem boldogul hattyúként — majd átképzi magát kacsává.