Csepella Klaudia a huszonegyedik életévét tölti be februárban. A szabadkai Egészségügyi Középiskolában fejezte be az egészségügyi nővér szakot 2012-ben. Az igazán szemrevaló, fiatal lány sajnos saját bőrén érezheti, mennyire kegyetlen a sors, és mennyit jelent, ha emberségesen viszonyulnak hozzá a kórházi intézményben dolgozók.

Most megosztja az olvasókkal is a betegsége történetét.

— Nyolcéves korom óta cukorbeteg vagyok, tizenhárom éves voltam, amikor kiderült: lisztérzékenységben is szenvedek. Eddig sem kezeltem a diabéteszt betegségként, inkább életmódváltásként. Viszont ezek a dolgok vagy helyzetek meg sem közelítik azt, amit valójában betegségként aposztrofálhatunk. Ezt most már sajnos jól tudom, hiszen az Onkológiai Központban vagyok ismét, Kamenicán. Jelen esetben egy tumor diagnosztizálása miatt kellett befeküdnöm az intézmény szakorvosainak javaslatára...

Klaudia története 2013 augusztusáig nyúlik vissza, amikor a nőgyógyásza egy daganatot diagnosztizált a jobb petefészkén. Sikerült a műtétet hamar megejteni, laparoszkópiás beavatkozással.

— Örültem neki, hogy nem kellett sokat szenvednem. Kezdtem már felszabadulni, és újból, önfeledten élvezni az életet, amikor megérkeztek az eredmények. Kiderült, hogy a tumor rosszindulatú. Tehát: rákos vagyok. Az Onkológiai Központba kerültem, ahol további vizsgálatoknak vetettek alá. Ekkor derült ki, hogy a bal petefészkemen is van egy daganat... Egy újabb műtét vár rám. Egy igen komoly, többórás operáció. Fiatalnak érzem még magam ekkora megterheléshez, ám el kell fogadnom a helyzetet, és együttműködni a szakemberekkel, akik nagyon segítőkészek. Ettől a beavatkozástól függ a jövőm is, hiszen életben szeretnék maradni, és majd idővel megtapasztalni azt az örömöt, hogy édesanya lehetek. Mindenki arról álmodik, hogy ha majd „nagy” lesz, akkor szép háza, autója, jól fizető állása és gyermekei lesznek, viszont számomra ez az álom megszűnt létezni. Nagy bélyeget nyomott az életemre ez a betegség...

A húszéves Klaudiának sajnos nem az a legnagyobb problémája — mint a legtöbb vele egykorú fiatalnak —, hogy mikor, hová menjenek bulizni, nyaralni vagy a suliban hogyan teljesítenek, hanem hogy egyszer még teljes életet tudjak élni. 

— Semmi másra nem vágyom, csakis arra, hogy egyszer én is boldog lehessek. Mindig is pozitív életszemléletű ember voltam, és maradok is! Nagyon nehéz ezt feldolgozni és időbe is telik, de nem szabad feladnom a harcot: a családom miatt sem, hiszen ők mindenben támogatnak, bár őket is megrázta a betegségem híre. A barátaim is szeretnek, mellettem állnak, gondolnak rám, bátorítanak, és tiszta szívükből sugározzák irányomba a szeretetüket. Sokan ilyen helyzetben döbbennek rá arra, milyen jó szeretni és szeretve lenni. Sok új, igaz barátra tettem szert a betegségem idején, akik segítenek abban, hogy vidám tudjak maradni. Persze vannak félelmeim, hiszen nem könnyű elfogadni azt, hogy másokon múlik az életem. Sokszor sírok, mert a könnyek által ki tudom adni magamból a feszültség okozta fáradalmakat. Ami a jövőbeni terveimet illeti, annyit elmondhatok, hogy nem adom fel. Fokozatosan kell haladnom előre. Az első kitűzött célom, hogy felébredjek az altatásból, minden menjen a normális módon a műtét alatt, és időben hazamehessek lábadozni. Szeretném, ha az eredmények véglegesítése után úgy döntenének a szakorvosok, nincs szükség terápiára, hogy leküzdhessem a rákot. Onnantól szeretném a kezembe venni a sorsomat. Tisztában vagyok vele, hogy lassan kell megmásznom ezt a létrát. Szeretnék új életet kezdeni, és elfelejteni minden rosszat, ami ért. Vallom, hogy amit az élet valahonnan elvett, azt majd egyszer duplán, kamatostul visszaszolgáltatja akkor, amikor nem is számítok rá. Ebben bízom, és ez ad erőt a mindennapokhoz. Minden fejben dől el, és akarat kérdése az egész lét. Amennyiben meg szeretnék gyógyulni, és meg is fogok! — zárta a beszélgetést Csepella Klaudia.