Lénát tolláról...

Lénát tolláról...

Barna Léna Zentán töltötte a gyermekkorát és a gimnazistaéveit, aztán Szegeden tanult gyógypedagógiát, hétvégenként a Mojo, majd a Zen kávézókban pincérkedett, amit nagyon szeretett — azt mondja, érdekes tapasztalat volt, és sokat tanult belőle.


Barna Léna (fotó: Habram Éva)

Most is Zentán él, és elmondása szerint szinte sosem unatkozik. Angolórákat ad Skype-on, elsősorban japán tanulóknak, és besegít párjának, Ádámnak a méhészkedésben, a termékek csomagolásában, eladásában. Most azonban mégsem erről beszélgettünk vele, hanem a csoda szép ékszereiről, melyeket készít. Hiszen Lénát tolláról... embert Léna ékszereiről...

Egyébként a felsorolás még nem ér véget az angollal és a méhekkel, hiszen Léna a Malomfesztivál apróbb teendőiből is kiveszi a részét, néha becsúszik egy-két fordítói felkérés is, és koncertbeszámolókat is írogat.

— Emellett buzgón támogatom a helyi kézművességet és a kreatív megmozdulásokat. Azt még mindig nem tudom, mi leszek, ha „nagy” leszek. Sokáig bántott, hogy a gyógypedagógiát nem éreztem nekem valónak, de szerencsére a családom támogatása és bizalma segített elfogadni, hogy nem mindenki találja meg elsőre azt, amit csinálni szeretne — fűzi hozzá.

* Ez így van. Egyébként sokan még másodikra sem találják meg. És neked ott vannak az ékszereid. Saját kezűleg készíted őket. Szerintem nincs olyan nőnemű egyed, aki ne szeretné az ékszereket, viszont kevesen vannak, akik el is tudják maguknak készíteni őket. Vagy ha el is tudják, az nem feltétlenül fest jól. Te rögtön az ékszerekkel kezdted, vagy volt valami más előtte?

— Mindig is kísérletezgettem különféle, kreativitást és kézügyességet igénylő tevékenységekkel. Régen sokat rajzoltam, a kézművestáborokban pedig kipróbáltam mindent, amit csak tudtam: nemezeltem, gyöngyöt fűztem, kosarat fontam... A középiskolában szívesen varrogattam apró, precíz öltésekkel saját kezűleg festett felvarrókat a ruháimra. Nyaranta hennákat festettem bőrre, és indiánfonatokat készítettem a barátaim, ismerőseim hajába. A gimi negyedik osztályában csináltam néhány álomfogót régi fa karkötőből. Két napon belül mind elkelt. Úgy döntöttem, készítek még, az emberek pedig szerették és vették, hamarosan pedig már rendelgették is őket. Mindeközben hasonló tárgyakat és ékszereket készítő kézművesek oldalaira bukkantam, akik hatalmas inspirációt adtak. Már nem emlékszem, pontosan mennyi idő után, de az álomfogózáson kívül belevágtam a különféle ékszerek készítésébe is, mostanra pedig már inkább a fülbevalók, nyakláncok dominálnak a repertoáromban.

* A „boltod” és a művészneved Mekus. Honnan származik?

— A névadás nem volt könnyű. Eleinte ügyetlen nevekkel álltam elő, melyek egyike sem volt hosszú életű. Valami rövid kellett, és frappáns. 2015-re megszületett a Mekus, a medve és a mókus szavak összezutyulásából, egy hirtelen ötlettől vezérelve. Maradt is, mivel a Módve opciót furcsának éreztem. Szóval maradt a Mekus, mely (a magyar ajkúaknak) könnyen megjegyezhető. Mellé egy medvefejlogó Oláh Dóri jóvoltából. Az ékszerekről készült fotókat pedig tehetséges ismerőseim, barátaim készítették a Facebook-oldalamra. Mindannyiuknak nagyon hálás vagyok, mert nagymértékben hozzájárultak az oldal sikeréhez.

* Legtöbbször tollat használsz a fülbevalókhoz, a nyakláncokhoz, és tudom, hogy van egy fotód egy óriási, tollas fejdísszel. Miért éppen a toll? Ez még az álomfogós korszak hozadéka?

— Hát igen. Kezdetben, ugyebár, álomfogókat készítettem, ezeknek pedig tudnivaló, hogy a tollak fontos kellékei. Sokat szereztem be az üzletekből és az ismerősöktől, így szinte mindig akadt „készleten”, és nem volt kérdés, hogy belecsempésszem-e őket az ékszerekbe is. Továbbá amikor alkalmam nyílt átlapozgatni a The American Indian című könyvet, teljesen elbűvöltek a fotókon látottak. Mindig is tetszettek a különféle tradicionális (ékszer)viseletek, akkor azonban nagyon magával ragadott mindaz, amivel a fotók alanyai magukat ékesítették. Félreértés ne essék, sosem állt szándékomban imitálni vagy kifigurázni azt, ami valamilyen formában még fennmaradt ebből a gyönyörű kultúrából. Nem erőlködöm, hogy minél „indiánosabb” legyen az, amit elkészítek, viszont nem zavar, ha valaki ezzel vagy hasonló jelzővel illeti a munkám. Természetesen más hatások is értek. A tollas fejdíszes dologgal kapcsolatban hadd mondjam el, hogy az ékszert és a képet egy Kate Mossról készült fotó ihlette — természetesen nem Kate Moss miatt. A fejdíszt sajnos ellopták a 2016. évi Malomfesztiválon, ám ha jobban belegondolok, ez is egyfajta elismerés.

* Azt is tudom, hogy szereted járni a természetet, s ehhez van egy állandó kísérőd is, Gyufa, a magyar vizsla. Ezzel az állattal egyébként én is elfogult vagyok. A rendszeres kirándulás, séta, természetjárás fontos számodra?

— Kiskoromtól kezdve annyi időt töltök a szabadban, amennyit csak tudok. Már akkor is másztam fára, illetve ugráltam pocsolyákba a barátaimmal, vagy éppen egymást csépeltük a házunk mellett elterülő, hatalmas gyepen. Hetedik-nyolcadik osztályban hétvégente horgászni jártunk, az erdőt is érintve — persze ennek az egésznek nem sok köze volt magához a horgászáshoz. Mindig is fontos volt számomra valahogy megtalálni annak a módját, hogy természetközelben legyek. Ez sokszor segít, amikor rossz napom van, és szeretnék egy kicsit „elbújni”. Úgy gondolom, sokaknak ez hiányzik: a természet csendje, nyugalma, szépsége. Mindezek közelségének szeretete és igénye talán érződhet némely munkámon, hiszen használok ágakat, vesszőket, réten vagy erdőben fellelt tollakat vagy akár zuzmóval belepett fadarabokat is. Szerencsére még mindig képes vagyok megtalálni az időt és az alkalmat a nagy bicajozásokra, kirándulásokra. Nem utolsósorban pedig társakat is ehhez, ha éppen nem vágnék neki egyedül a kalandnak. Persze Gyufa is állandó partner az ilyesmiben. Mivel vizsla, imád rohangálni, nyáron pedig sokat lubickol a Tiszában. Oromra is kivittük, talán néhányan emlékeznek is rá a 2015. évi Malomfesztivál építéséről, bár akkor még neveletlen tinédzser volt, és este mindenkit megugatott, aki elemlámpával világítva próbált nem orra esni a buckákban.

* A kiegészítők gyártása csak kiegészítő kereset (ez volt a szóvicc helye). Szeretnéd-e, ha csak ezzel kellene foglalkoznod, és meg is tudnál élni belőle?

— Bajban lennék, ha az ékszerkészítés kötelezettség lenne, mert néha akármennyire szeretnék is alkotni, egyszerűen nem tudok, hetekig vagy akár hónapokig. Régebben természetesen megfordult a fejemben, milyen jó lenne teljes állásban valami ilyesmivel foglalkozni, viszont rájöttem, ha lenne is rá lehetőség, hamar kiábrándulnék az egészből. A Mekussal sosem volt elsődleges célom, hogy profitot termeljek. Persze, az anyagokba és az eszközökbe fektetett pénzt igyekszem visszakapni, ám még így is sokszor mondják, hogy áron alul adom a munkáimat. Erre mindig csak annyit válaszolok, hogy a vásárlóim öröme a legnagyobb eredmény — hangozzon ez bármennyire közhelyesen is. Még mielőtt dolgozni kezdtem, időnként én is szemet vetettem olyasvalamire, amit szívesen viseltem volna, de nem vehettem meg, mert az anyagi helyzetem nem tette lehetővé. Miért kellene hogy bárkinek bűntudata legyen, amiért pénzt költött olyasvalamire, ami nem létszükséglet, csak egyszerűen jó érzés viselni? Ezért szeretem elérhető áron adni a termékeimet. Ami biztos, hogy nem szeretnék ott megállni, ahol most vagyok — a kézműveskedés terén sem. Fejlődni, tanulni, tapasztalni szeretnék. Vannak elképzeléseim arról, miket szeretnék készíteni, és ezek nem csak új(fajta) ékszerek. Mindig felfedezek valamilyen technikát, amelyről úgy tartom, érdemes lenne elsajátítani. Az efféle terveimről nem beszélek gyakran, mert nem akarom senki előtt elhúzni a mézesmadzagot úgy, hogy még semmit sem tudok garantálni. Ami biztos, hogy szeretnék mielőbb előállni valami újdonsággal.

* Már alig várom!

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jó, hogy írtok... (3.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.17.
  • LXXIII. évfolyam 46. szám
Jó, hogy írtok... (2.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.14.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink