Lehetett bátran is félni

Mint arról már lapunkban is többször beszánoltunk, 1992 májusában Oromhegyesen megkezdődött a vajdasági magyarság egyik legjelentősebb háborúellenes megmozdulása. A 2000 lakost számláló településen több mint kétszáz katonai behívót kézbesítettek, ami ellen a közösség sajátos módon tiltakozott. Az egészségházban dolgozó hölgyek kezdeményezésére békegyűlést hirdettek, majd az érintett férfiak azzal az eltökélt szándékkal költöztek be a helyi Zitzer Club vendéglő barakképületébe, hogy onnan őket semmilyen erő és hatalom nem küldheti el az értelmetlennek tartott háborúba. Az ellenszegülésük több mint 90 napig tartott.

Ez alatt az idő alatt megalakították a Zitzer Szellemi Köztársaságot, és a béke oázisában zajló történések itthon, de főleg külföldön hatalmas médiavisszhangot kaptak.

Az oromhegyesi Zitzer Club háborúellenes jelképpé vált, a számos újságcikk mellett könyvek, kisfilmek, sőt, egész estét betöltő történelmi dokumentumfilm is született róla. Az utóbbit a vajdasági, zentai származású Kovács István rendezte. Az Asszonyok lázadása című alkotást 2016 decemberében mutatta be a Duna TV.

Az oromhegyesi háborúellenes megmozdulásnak 2017-ben volt 25 éve, de az akkori résztvevők, segítők, újságírók stb. hiába várták a jelentős eseményről szóló emlékezés meghívóját. Végül december 30-án, a délelőtti órákban tartottak egy szerény könyvbemutatót a helyi közösség épületében. A jelenlévők megismerkedhettek a Kispiactól Oromhegyesig — lehetett bátran is félni — (1991-1992) című kiadvánnyal. A negyed évszázaddal ezelőtti mindennapokat felidéző dokumentumgyűjtemény szerkesztője, illetve az összekötő szövegek szerzője Balla Lajos, az 1992-es lázadás fő szervezője. A 200 oldalas kötet – Magyarkanizsa község és Oromhegyes polgárainak a támogatásával, a helybeli Faluház Alap kiadásában jelent meg — igyekszik rávilágítani a történéseket kiváltó okokra és okozatokra is. Az évfordulóra tábla került a volt Zitzer Club ma is álló barakképületére, amit a nyár folyamán az oromhegyesi fafaragó tábor résztvevői készítettek el.

Balla Lajos öt évvel ezelőtt kezdte el gyűjteni a könyvben szereplő dokumentumokat:

— Még ma is sokan el szeretnék hallgatni ezeket az eseményeket. Nem kaptunk támogatást, hogy szervezzünk egy becsületes megemlékezést. A könyvet színes fotókkal terveztük megjelentetni, de ahhoz 500 ezer dinár kellett volna, az önkormányzat viszont csak ennek a töredékét szavazta meg számunkra. Ha nincsenek az adakozók, akkor még fekete-fehérben sem tudtuk volna kiadni. Utólag döbbentem rá, így a legjobb, mert van mit gyászolnunk. Például azt az őrültséget, amit ránk kényszerítettek. Mi azt az időszakot a saját érzéseinkben úgy raktároztuk el, hogy szép volt, jó volt, eredményes, és mégis titkoljuk. Oromhegyesnek két elszármazott áldozata van, az egyik Zentagunarason élt, a másik Padén, de ezzel a könyvvel az összes elesett vajdasági magyar kiskatona és tartalékos emlékének is adózunk.

Két célom is van ezzel az összeállítással. Az egyik a fiatalokat érinti. Azért ajándékozzuk nekik, mert tudniuk kell, mi történt 25 évvel ezelőtt. Emellett nagyon szeretném, ha ez a könyv megjelenne szerb nyelven is. A lefordítása nem lenne túl nagy munka, hiszen a legtöbb idézett forrás megtalálható szerbül is. Csak tudni kell, hol keressük. Vannak közöttük titkos dokumentumok, de azokra is rá lehet lelni, hiszen én is megtaláltam. Azért lenne jó, ha ezt a szerb anyanyelvűek is olvashatnák, mert sok minden kiderülne a számukra, olyan dolgok is, amit eddig esetleg másként tudtak. Állíthatjuk azt, hogy a nemzetközi közösség megbüntetett minket, de a büntetés valami miatt következett be, és ez megtalálható a könyvben.

Lukácsi Mária aktív részese volt a 25 évvel ezelőtti oromhegyesi eseményeknek. Akkoriban a Zitzerben a háborús behívók ellen tiltakozók csoportjára főzött.

— Úgy gondoltam, hogy mindaz, ami történik, értelmetlen, azért voltam itt. Ezt kellett tennünk, hogy ne adjuk meg magunkat olyan könnyen. Szerettük volna megakadályozni, hogy elvigyék a férfiakat, mert úgy gondoltuk, semmi szükség arra, hogy ők is részt vegyenek a háborúban. A vejem is érintett volt, ő is itt tartózkodott a Zitzerben és nem vonult be. Ha másért nem, az unokáim miatt megérte a küzdelem. Sajnos, a családunkban volt egy áldozat, a testvérem fia, Kocsis Róbert (1973-1992) Szarajevóban halt meg.
 

„Elmúlt 25 év, az emlékek megfakultak, így a mi generációnknak (az akkor 25-50 éves embereknek) mindez akár nosztalgiának is tűnhet. De ne felejtsük el, az azóta felnőtt fiatalok közül sokan a szüleik és nagyszüleik elbeszéléseit mesének hitték, ezért így összegezve, az összefüggésekre rámutatva, e könyv elolvasása után fogják megismerni a mi valóságunkat.” (Részlet Balla Lajosnak a könyvhöz írt előszavából.)

 


A szerző felvételei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A hagyományőrzés jegyében
Riport
  • Mór Gábor
  • 2018.11.14.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink