Aznap, amikor kora reggel, bőven egy órával nyitás előtt sorba álltam a Horgos 2 határátkelőn a kis, zöld balkáni autómmal, csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mennyire lesz ironikus, ha éppen a cserkészekhez igyekezve tévedek el Öttömösön. Még egy laikus is sejti azért, hogy egy igazi cserkészcsapat nem hotelben száll meg, hanem az erdő mélyén maga építi ki a kis világát. A helyzet itt pontosan ugyanez volt, a csapatparancsnok — vagy ahogy én hívom: a főnök — vélhetően nem bízva tájékozódási képességeimben inkább nem magyarázta túl, kérte, hogy legyek egy bizonyos helyen a településen, és majd kijönnek értem, ha odaérek.

Magam mögött hagyva a határ bonyodalmait, meglepően tökéletes időben érkeztem meg a tábor helyszínére, az öttömösi erdei pihenőhelyre, ahol már javában zajlott az élet. A táborlakók éppen befejezték az étkezést, saját evőeszközeiket mosták el az arra kihelyezett edényekben, és már akkor arra panaszkodott mindenki, hogy milyen meleg lesz a magas fenyő- és akácfák közt is. Horgosiak lévén üdvözöltük egymást az ismerős arcokkal, és már akkor feltűnt, hogy két fiatal idegesebbnek látszott a többinél. Molnár Norbert, a csapatparancsnok és a tábor vezetője akkor avatott be a cserkészet rejtelmeibe: a két fő hamarosan indul a Három Sastoll próba egyik feladatára. Az erdőben magukra utalva kell eltölteniük egy teljes napot úgy, hogy nincs náluk óra, telefon, sátor, csupán négy szelet kenyér. A lényeg, hogy másnap 8 és 10 óra között találjanak vissza a táborba. Aznap először, de nem utoljára jöttem rá, hogy mennyire nem csak tábortűz melletti vidám dalok énekléséből áll a zöld kendősök világa… Erre még később visszatérek.
 

 

A következő pillanatban a napos tiszt sípjellel összehívta a táborozókat, majd a reggeli zászlófelvonás következett cserkészhimnusszal és imával. A harminc cserkész a saját őrsébe sorakozva érkezett, teljes rendben, tisztelettudóan, kendővel a nyakában, és ha belegondolunk, hogy leginkább a 7—16 évesek képviseltették magukat, plusz a nem sokkal idősebb őrsvezetőik, akkor kijelenthető, hogy a cserkészet kiemelten eredményes szocializációs és nevelő közeg. A zászlófelvonás is komoly rituáléhoz és feladatokhoz van kötve, mint a kilépés, az egymásnak való tisztelgés, a rangi megszólítás és elköszönés („Jó munkát! Légy résen!”). Egy kicsit úgy kell elképzelni, mint amit az egyre idősödő nagyapáink és apáink mesélnek a katonaságról, csak tizenéves gyerekekkel és nagy túlzások nélkül. A zászlófelvonást napi feladatok és tisztek átadása, a Sastoll próbások táskájának átnézése követte, illetve megjegyzések az aznapi programokkal kapcsolatban.
 

Az őrsök egész héten versenyeztek egymással egy meghatározott keretmesén belül, különféle feladatokért pontokat kapva. Ilyen pluszpontot hozott például, ha valamelyik őrs feldíszítette a körzetét, lábtartót tákolt faágakból, vagy ahogy az egyik fiúőrs kiélte a kreativitását, strapabíró és nagyon vagány hintát csinált farönkből és kötélből. A cserkészek aznap — végre először — kézzel fogható módon is megérezhették a pontjaikat, ráadásul tobozpénz formájában. A tobozok különböző színűre voltak festve, és minden szín más összeget jelölt. A feladatok többségében az őrs együttműködik, ezért is volt vicces az ösztönös fellépés a délelőtt egyik feladatánál, a licitnél. Fontos leszögezni: a cserkészek naponta többször étkeznek, finomakat esznek, nem kell félteni őket, a licitálás során azonban nem tudtak ellenállni a Milka csokinak, a májkrémnek vagy a paprikának. A zsákmány megszerzése után az egész erdő zengett a nevetéstől és a vidám győzelmi csatakiáltásoktól.
 

Ahogy az elején említettem, a cserkészet nem csak móka és kacagás, hiszen a jó hangulatú feltöltődés után a munka is megkezdődött. Forgók következtek, melyeket abszolút hozzá nem értőként tanórákhoz tudok hasonlítani. A négy őrs két csoportra oszlott. Amíg az egyik helyen történelmet tanultak, addig a tábor másik felén szorgos kezecskék igyekeztek elsajátítani a tűzgyújtás alapjait, több-kevesebb sikerrel. A több a cserkészektől érkezett, a kevesebb az én amatőr próbálkozásomból. Amikor az aktuális „tanóra” véget ért, áttértünk a következő témára, és ez így ment egészen ebédig, mely aznap babgulyás volt. Kanalazták is buzgón a táborlakók, mert — ahogy az idősebbek nevetve meg is jegyezték — az étvággyal itt sosincs gond. Kellett az energia, hiszen délutánra nagy csata ígérkezett: egy sok stratégiai gondolkodást megkövetelő számháború, melynek csak egy végső győztese lehet. A magasra nőtt fenyők között bizony ügyesnek kellett lenni, mert nem sok rejtekhelyet nyújtott, viszont sokkal gyorsabban is lehetett mozogni, illetve az ellenfél zászlaját megszerezni. A csapatok együtt és egymásért mozogtak, támadtak és/vagy védtek, hangos bekiabálások és tippelgetések közepette folytak a viták, hogy ki volt szabálytalan, ki ment túl a pályának kijelölt területen, ki volt már rég „kilőve”, de tovább játszott, stb. Ha az egyik csata befejeződött, akkor a töltekezés következett víz formájában, hiszen az augusztus délutáni meleg az árnyékban is megviseli a szervezetet. A rövid pihenő után pedig újabb harcba indultak a fiatalok. Hiszen csatát nyerhettek — de a háború vége még várt rájuk.
 

Késő délután elérkeztünk a jól ismert szalonnasütögetős részhez, melynek során a táborlakók maguk készítették el a vacsorájukat. Közben cserkészénekek csendültek fel, a sütés végén pedig a fiatalok abban „versenyeztek” egymással, hogy kié lett az extrémebb nyárs: a megégett és a tűzbe pottyantott szalonnák győztek. A nap lassan lement, a tűz egyre több fényt adott, a táborlakók egyre hangosabban és vidámabban beszélgettek, dalolásztak, számomra pedig véget ért a cserkészéletbe való egynapos betekintés, hiszen vannak dolgok, melyek nem tartoznak külső személyre, akármilyen ügyesen próbál is informálódni (és én valóban próbálkoztam).
 

Hazafelé autózva meg kellett állapítanom, hogy noha mozgalmas és rendkívül meleg napon voltam túl, mégsem fáradtam el. Ezernyi gondolat kavargott bennem a táborral, a cserkészekkel és a friss élményekkel kapcsolatban. Hihetetlen, hogy manapság, amikor az internet már szerves része az életünknek, egy csapat fiatal családiasan, közösséget formálva és őszintén megbecsülve a természetet képes együttműködni, hasznos dolgokat örömmel és kitartással végezni, valamint egy jó értelemben vett hierarchikus rendszer által küzdelmet, bátorságot és tiszteletet tanulni. További Jó munkát! kívánok a 11. Nepomuki Szent János Cserkészcsapatnak.

 

Ui.: Ne „felderítőzzük” le őket. Azt annyira nem szeretik.