home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Látogatóban a 105 éves Rosenzweig Irénnél
Rencsényi Elvira
2014.12.25.
LXIX. évf. 52. szám
Látogatóban a 105 éves Rosenzweig Irénnél

105 éves Rosenzweig Irén, Szabadka legidősebb polgára – Kedves arcán huncut mosoly játszadozik. Noha vastag lencséjű szemüveg takarja, mégis látszik, hogy tekintete tiszta és őszinte. Sokat dolgozott kezei összekulcsoltan pihennek ölében.

— Már nagyon vártam magukat — fogad bennünket.

Igaz, csak készülék segítségével hallja, amit mondunk neki, de még így is nagyon készséges. Neki már nincs mit titkolnia, elhallgatnia a világ elől. Az elől a világ elől, amelynek több mint egy évszázada a lakója. Rosenzweig Irén ugyanis az idén november 8-án betöltötte a 105. életévét...

Ahogy helyet foglalok mellette, valami megmagyarázhatatlan érzés kerít a hatalmába. Itt ül mellettem valaki, aki átélte mindkét világháborút, aki jól ismerte Szabadka központját még azokban az időkben, amikor a jelenlegi városháza sem állt. Ő tudja, milyen volt a város akkor. Ő látta, miként, hogyan éltek az akkori emberek. És látja most is, mivé lett a világ. Ő az élő történelem maga...

— 1909-ben születtem Szabadkán, a hatodik körben — kezdi visszaemlékezéseit Irén néni. — A Kakasiskola közelében éltünk, játszani az utcasarokra jártunk. Ott sereglett össze mindenhonnan a sok gyerek. Istenem, de szép idők voltak azok! Nekem két bátyám volt, ők már sajnos nem élnek. Édesapám, Bódics Boldizsár bádogosmester volt. Ő készítette a nagytemplom tornyát. Édesanyám, Bódicsné Tóth Ilona varrónő volt, de csak saját részre készített ruhákat. Mindketten nagyon jó emberek voltak, szépen, szeretetben neveltek bennünket.

Irén néni a Homoki Iskolában végezte el az elemit. Azután következett a polgári iskola, de ott már szerb nyelven folyt az oktatás.

— Nagyon nehéz volt számomra úgy megtanulni szerbül, hogy elvégezhessem az iskolát. Az első polgárit még valahogy be is fejeztem, de a másodikból már kimaradtam. No, nemcsak azért, mert nehézséget okozott a szerb nyelv, hanem mert akkor már ott sündörgött körülöttem a Rosenzweig Pali, a szomszéd gyerek. Össze is házasodtunk 1931-ben, és két kislányunk született. Az egyiket, az Icukát sajnos négyéves korában elragadta tőlünk a Teremtő. Tüdőgyulladásban halt meg... Most a másik lányomnál, Ibolyánál lakom.

Irén néni egyre inkább felszabadul. Mesél a régi élményekről, a többi közt arról, amikor férjével motorozni indultak:

— A Frangepán utcán haladtunk motorbiciklin. Ő vezetett, én ültem hátul. Az akkori zsidótemplom előtt azonban egyszer csak kiszaladt alólam a motor, én meg a hátsó üléssel együtt a földre pottyantam. A férjem nagyon megijedt, szaladt az orvosért, de szerencsére semmi bajom nem esett. Egy kicsit megütöttem magam, de súlyos bajom nem lett. Arra is emlékszem, amikor Zágrábban ellopták az autónkat. Egy hét után a rendőrség sértetlenül hozta haza nekünk a mi kis Fityónkat. Valahol a horvát—szlovén határnál találták meg...

Aztán ismét felszínre törnek a gyermekkori szép élmények:

— Amikor nyáron nagy eső zúdult a városra, kiöntött a Jaszi-bara csatorna. Mi fogtuk a teknőt, és abba beleülve csónakáztunk. Micsoda szórakozás volt! Meg eljártunk Palicsra villamossal, néha elmentünk moziba. Sokat jártunk az Epres-erdőbe. Abban az időben ugyanis ott rendezték meg a majálisokat.

Elérkezünk az I. világháború éveihez. A néni nem szeret erről az időszakról beszélni.

— Édesapám repülőtiszt volt, ezért elvitték a háborúba. Hogy hol, merre járt, soha nem mesélte. Mi sokat nélkülöztünk abban az időben. Alig volt mit ennünk, de túléltük. Édesapánk is hazajött épen, egészségesen. A II. világháborúból csak arra emlékszem, hogy szintén szegénysorban éltünk. Szörnyű idők jártak akkor, de nem sok minden maradt meg az emlékezetemben. Talán jobb is ez így...

Aztán ismét oldottabbá válik a társalgás. Az egészsége felől érdeklődöm.

— Szerencsére jól vagyok, nincs nagyobb bajom. A szememet vagy húsz évvel ezelőtt megműtötték, a lábamról pedig eltávolítottak egy kinövést. A szívemre szedek gyógyszert. Van egy kis szívritmuszavarom, de nem súlyos.

Irén néni unokájától, Tonkovics Béni Riától megtudom, hogy nagyanyja a századik életévét is betöltötte már, mire bekerült az egészségügyi nyilvántartásba.

— Panaszkodott, hogy rendetlenkedik a szíve — mondja Ria. — Elvittem orvoshoz. Ott kérték a dossziéját, mire én elmondtam, hogy a mama soha nem volt nyilvántartva. Képzelheti, mennyire csodájára jártak az ott lévők a nagyinak, aki százéves, és még nem járt orvosnál!

Irén néni nagyon szeret tévét nézni és rádiót hallgatni. Azt mondja, minden érdekli, amit a tévében bemutatnak.

— Mindennap minden csatornán megnézem a híradót. Azután akár három filmet is végignézek egyhuzamban. Egyébként jól alszom, jó az étvágyam, csak az zavar, hogy rosszul hallok. A városban legutóbb az idén tavasszal jártam, és minden év októberében megnézem a Vöröskereszt Napsugaras Ősz című rendezvényét. Nagyon szeretem, mert sok ismerőssel találkozom, akikkel elbeszélgetünk a régi szép időkről...

És eszébe jut Leszi, a farkaskutya, melyet azért kellett elaltatni, mert megöregedett. Irén néni férje 1976-ban halt meg. Negyvenöt évig voltak házasok, de az asszony ezt az időszakot nagyon rövidnek érzi. Nem csoda, hiszen azóta majdnem negyven esztendő telt el. Nem is ment férjhez többé.

Az idős asszonynak most két macska a kedvence: Mici és Kormos. Az ölébe ülnek, ő meg simogatja őket, beszélget velük. Úgy tűnik, az állatok is megérzik azt a jóságot és szeretetet, amely ebből a 105 esztendőt megért néniből árad.

— Mindig nagyon szerettem főzni, süteményeket készíteni — meséli ismét felocsúdva a szomorú emlékezésből. — Karácsonyra halat, bablevest és mákos gubát készítettem a családnak. Mindig volt karácsonyfánk, szépen feldíszítettük, és úgy vártuk a Jézuskát, aki mindenkinek ajándékot hozott. Gyermekkorom karácsonyai is nagyon szépek voltak, akárcsak a későbbiek, amikor már én is édesanya és feleség voltam. Kedvencem a hájas kifli és a bejgli, de manapság már nem tudok sütni-főzni. Hiába, a kor megteszi a magáét...

Elköszönünk. Irén néni arcán mosoly fut végig.

— Örülök, hogy eljöttek — mondja búcsúzóul. — Nem hittem, hogy ennyi mindenre emlékezem majd...

Elindulunk. Én megígérem az idős néninek, hogy ha úgy adódik — és miért ne adódna úgy — jövőre ismét eljövök, és akkor már a 106. születésnapi tortáját is megkóstolom. 

Fotó: Hét Nap/Szabó Attila

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..