Felháborodva olvastam Badár Sándor egyik nyilatkozatát, melyben arról beszélt, hogy a Dumaszínház társulatának tagjaival közösen honosították meg térségünkben a Stand-up comedy (állj ki, és dumálj) műfaját. Badárék bizonyára elfelejtették, hogy jóval az ő világrajövetelük előtt Hofi Géza már önálló estjeivel szórakoztatta a nagyérdeműt.
Budapesten a két világháború között, valamint a második világégés után még konferansziék mulattatták a színházak, orfeumok, kávéházak közönségét. Vadnay László, Kellér Dezső és Antal Imre voltak a múlt század legnagyobb színpadmesterei, akik a revük szünetében, egy színdarab két felvonása között vagy tévéfelvételeken meséltek érdekes történeteket.
Az Egyesült Államokban a neves író, Mark Twain volt az első közszereplő, aki az 1800-as évek végén Thalia szentélyében adta elő a közéleti témákkal átszőtt publicisztikáit. A rádió, majd később a televíziózás hőskorában tömegek szórakozhattak a „játéktér” közepére kiállva viccelődő komikusok poénjain. Az alapot Jack Benny, Bob Hope, valamint George Burns rakta le. Őket olyan nagy nevek követték, mint: Woody Allen, Peter Sellers, Bill Cosby, Richard Pryor, George Carlin és mások. Az említett előadók hihetetlen sikereket értek el, Chicago, New Orleans, New York, Hollywood és Las Vegas kabaréklubjai ajtajának kilincsét adva egymás kezébe. Az igazi nagy áttörés mégis Johnny Carsonnak köszönhető, aki a Tonight Show házigazdájaként 1963-tól rendszeresen meghívott egy-egy bemutatkozni vágyó fiatalt. Aki jó volt, azt a producerek visszahívták, de már ha akár egyszer is megadatott valakinek, hogy előbújjon a híres díszlet függönye mögül, akkor másnap reggelre egész Amerika ismerte a nevét.
Carson éjszakai műsorának köszönhetően futott be az idén kilencvenedik születésnapját ünneplő Don Rickles is, aki hírességek sértegetésével kereste kenyerét. Fénykorában mindenből és mindenkiből gúnyt űzött, senkit sem kímélt. Manapság pedig már az is kiváltságnak számít, ha valakit megemlít a számában. Johnny Depp például haragszik a koros komikusra, amiért az ő számlájára még nem élcelődött, Ronald Reagan pedig haláláig próbálta elfeledni azokat a megjegyzéseket, amelyek a második beiktatásának estéjén rendezett műsorban hangoztak el. Persze Rickles az estjei végén mindig elmondta, hogy ő mindenkit szeret, és sosem haragból olvas be kollégáinak, barátainak, hanem mert ebből él.
A fesztelen „dumálás” a hetvenes, nyolcvanas években élte a virágkorát. Amikor már mindenki azt hitte, hogy nem jöhetnek új arcok, megjelent a színen: Sam Kinison, Steve Martin, Eddie Murphy, valamint az említett mesterség legjobbjaként számon tartott Robin Williams. Johnny Carson 1993-ban, az utolsó felvételén azt mondta a közönségnek, hogy hazaviszi a „taps” feliratot, és kiakasztja a hálószobájába. Könnyes szemmel búcsúztatták a legendát, mert úgy vélték, hogy ha ő elmegy, akkor a stand-up comedy műfaj is feledésbe merül, mivel nem marad már méltó hely a megmutatkozásra. A veterán műsorvezető, David Letterman azonban átörökítve az éjszakai televíziózás királyának hagyatékát, saját show-jában mindmáig rendre meghívja a kor kedvelt előadóit.
Az sosem baj, kedves olvasók, ha az új generáció képviselői a két Sándor, Fábry és Friderkusz, esetleg Nagy Bandó András, Galla Miklós, Maksa Zoltán stb. babérjaira kívánnak törni, de nem ártana, ha közben nem feledkeznének meg az elődökről sem, mert nekik köszönhetik, hogy egyáltalán „lökhetik a sódert”.
