Lánc, lánc, Élőlánc

Lánc, lánc, Élőlánc

Február 8-a, Szeged. Ismét a Szegedi Tudományegyetem padjaiban ülök. Időutazás.

Nem kicsit érzek nosztalgiát, hiszen az egyetemistaévek, bizony, nem tegnap voltak. Körülöttem ismerősök, barátok, mindjárt kezdődnek az előadások, úgyhogy veszek még valami reggelit a Radnóti Kávéházban, ahol olyan sokat olvastam, és készültem a vizsgákra egy kávé mellett. És megkezdődik a Fiatal Írók Szövetsége, valamint a Grand Café szervezésében, illetve koordinálásában az Élőlánc — fiatal vajdasági irodalom és a (délszláv) háború című konferencia, illetve minifeszt.

A napot irodalomtörténeti konferencia indította, melyen Deczki Sarolta, Losoncz Kelemen Emese, Mészáros Márton, Patócs László, Radics Viktória és Ternovácz Dániel tartottak a minifeszt fenti címe köré épített előadást. Több elmélész szájából is elhangzottak a háború, nosztalgia, trauma szavak. A háború, mely elfojtott félelmet, inflációt, áramszünetet, szirénázást és bombákat hozott magával, visszaköszön a vajdasági írók, költők soraiból. A történeteik ebben a miliőben játszódnak, hőseik tengnek-lengnek.


A szerző felvétele

Az elmélet után pedig maguk az írók következtek. Előbb Szántai Márk beszélgetett a regényírókkal, Bencsik Orsolyával a Akció van!-ról és a Több életről, Danyi Zoltánnal A dögeltakarítóról, Orcsik Rolanddal a Fantomkommandóról és Sirbik Attilával a St. Euphemiáról. A szerzők szívesen anekdotáztak, s osztották meg velünk gondolataikat. Az egyik fő téma a vajdasági magyar irodalom fogalma volt, hiszen ma már nagyon sok vajdasági magyar író Magyarországon vagy külföldön él, műveit magyarországi kiadók adják ki. Kell-e, lehet-e az irodalmat ilyen jelzőkkel illetni, vagy nem? (Persze ez is egy örökzöld téma, minden írógeneráció foglalkozott vele így vagy úgy).

Az írókat a költők követték: Fehér Dorottya kérdezte Benedek Miklóst, a Mintha emberekből állna című verseskötet szerzőjét, aztán Kollár Árpádot, a Nem Szarajevóban című könyv szerzőjét, és Terék Annát, akinek nemrég jelent meg a Halott nők című kötete.

A konferencia délutáni „élőlánca” egy kissé foghíjasra sikeredett, ami nem a szervezők hibája, viszont én keveselltem a magyarországi közönséget, diákokat, írókat. Így azonban legalább családias hangulat alakult ki, a közönség soraiban ülők felét nagy mosollyal üdvözöltük, hiszen nagyrészt Szegeden, Magyarországon élő vajdaságiak jöttek el, akiknek ezek a háborús történetek nem mondanak semmi újat, hiszen mindenkinek van legalább egy ilyen a tarsolyában.

A nap egyik fénypontja számomra természetesen Slobodan Tišma szerb író volt. Bernardi szobája című könyvét Orcsik Roland ültette át magyarra, mely fordítás meg is jelent, és ennek a könyvbemutatóján vettünk részt a fordító, illetve Rajsli Emese társaságában. Tišma, ez a szürkegémszerű, óriási madár a beszélgetés elején mindenkinek személyesen osztott ki egy néhány mondatból álló bemutatkozást, angol nyelven, utána pedig mesélt nekünk az Ifjúsági Tribünről, az Új Symposionról, a régi újvidéki diákéletről, arról, hogy NIN-díjasként mennyire nem érdeklik a díjak, vagy arról, hogyan született meg a Bernardi szobája. Említette Hamvast, Murakamit és Krasznahorkait, közben pedig mérhetetlen nyugalom áradt belőle. Jó volt ránézni, illetve hallgatni őt. Lehet, hogy észszerűbb lett volna szimultán fordításról gondoskodni fülhallgatók által (a szerbül nem beszélők számára), hiszen még többet tudott volna mesélni, ha nem kellett volna folyton megszakítani őt a fordítással. De ez már csak szőrszálhasogatás.

Tišmát éjszakai mozi követte, Tolnai Szabolcs Minotaurusz című filmjét vetítették, aztán pedig a jól hangzó Yugo Boss, azaz Farkas Tamás szórakoztatta a közönséget a DJ-pult mögül. Régi és új „jugó” slágerekkel utaztak hát a konferenciázók az éjszaka feketéjébe, egyre mélyebbre, a fehér inges, elegáns Yugo Boss hullámain szörfölve.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Tuvalu, avagy a süllyedés poétikája
Irodalom
Olvasunk?
Irodalom
Facebook

Támogatóink