Bizonyára Önök is elsütöttek már egy-egy olyan viccet, amely valamelyik más, velünk együtt élő, illetve távolabbi országok népeire vonatkozik. Esetleg államfőkre, elnökökre, politikusokra. Vagy ha nem tartoznak a viccmesélők táborába, akkor kacagtak az ilyen tartalmú csattanókon. Ismerősök körében, szűkebb baráti társaságban, de semmiképpen sem nyilvánosan, vadidegenek előtt. Különösen, ha azt sem tudjuk, hogy a hátunk mögött vagy a néhány sorral odébb ülőt nem sértik-e az elhangzottak.
Történt ugyanis, hogy a montenegrói tengerpartra tartó Vojvodina utasszállító vállalat autóbuszának sofőrje, amint a jármű átért a kisebbik és most már önálló köztársaság, állam területére, elkezdett a mikrofonba montenegrói vicceket mesélni. Azzal a kérdéssel indított, hogy a kedves nyaralni vágyók hoztak-e magukkal napernyőt is. Az igenlő válaszra adott egy jó tanácsot. Nevezetesen azt, hogy vigyázzanak, amikor a strandon kinyitják a napernyőt, nehogy határsértést kövessenek el, mert olyan kicsi ez az ország. Hahaha!, savanyú a szőlő, ugye? - merül fel önkéntelenül a józanul gondolkodóban. De utána már kezdett kellemetlenné válni a helyzet, mert sorjáztak az újabbnál újabb viccek, helyenként igencsak szaftosak is, amelyek nem kímélték sem az elnököt, sem a ,,crnogorác” népet. Értik, én feszengtem a székemben, akinek semmi köze sincs az emlegetettekhez. Egy idő után, nem tudom, figyelmeztették, vagy magától kapott észbe, azt mondta a buszvezető, elnézést kér, ha valakit esetleg megbántott, de ő abba is beleegyezik, ha az illető kijön, és elmesél néhány ,,lálós” viccet. Mert mi nem haragszunk meg érte. Már elképzeltem, ahogy a következő percekben az utasok egymásnak adják a mikrofont, de szerencsére nem akadt vállalkozó. Végül, nyilván engesztelésnek szánta, az egész monológ megkoronázásaként elmondott egy sofőrös viccet. A trágárabbak közül. Elég kevesen nevettek rajta.
Montenegróban egyébként szeretik a vajdasági magyarokat, a házigazdák - nem titkoltan - minket tartanak a legjobb vendégnek. Egyéb, ,,igazi” külföldi híján. Persze, ott is vannak olyanok, főleg a fiatalabbak között, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi kik vagyunk, hol élünk, és hogyan kerültünk éppen oda. Az egyik üzletben a fiatal elárusítónő, aki nemrég kerülhetett ki a középiskola padjaiból, sehogyan sem értette, hogyan beszélhetek én vele szerbül, a lányommal viszont magyarul. Nem bírta ki, meg is kérdezte, miféle csodabogár volnék. Rögtönzött földrajzórát tartottam Vajdaságról, az ott élő magyarokról, Zentáról, az országhatár közelségéről... Láttam rajta, hogy nem egészen érti, vagy inkább hiszi el a hallottakat, és végig gyanúsan méregetett minket, amíg a polcok között bóklásztunk. Ilyenkor gondolkozik el az ember azon, hogy milyen tanterv alapján okosodnak ezek a gyerekek az iskolában, és szeretne bepillantani a földrajz- vagy a történelemkönyvükbe. Jó, most már külön ország vagyunk, de amikor még ez a leányzó koptatta az iskolapadot, akkor - legalábbis papíron - egybetartoztunk. Létezik, hogy meg sem említették nekik, hogy valahol ott Szerbia északi részén, a Vajdaságban élnek magyarok is? Igaz, miért is tértek volna ki ilyen apróságra, hiszen a tartományunkban lévő városok közül is csak Újvidékről hallott, és nagyon csodálkozott azon, hogy vannak ott még más települések is.
Rendben van, nem általánosítok, könnyen előfordulhat, hogy ,,rászaladtam” egy kevésbé okos fiatalra, és a többiek nem ilyenek - próbáltam nyugtatni magam. Aztán olvastam napilapunkban a második toleranciatáborról, amelyet a magyar és a szerb parlament szervezett, ezúttal Szegeden. Már az írás címe is megdöbbentő: A vajdasági magyarok eleve szerbek? A szövegből pedig kiderül, a belgrádi szerb diákok számára nem egészen világos, hogy a vajdasági magyarok honnan és mikor keveredtek ide, a szegedi tanulók viszont azt hiszik, hogy mi szerbek vagyunk, csak nagyon jól megtanultunk magyarul. Pedig ez egy válogatott társaság volt mindkét oldalról. Akkor most miről is beszélünk? Hogy a kis montenegrói boltoslány nincs igazán tisztában a Vajdaságban élő magyarok tényével és létezésével? Hiszen azok sincsenek, akik sokkal közelebb vannak hozzánk, ha nem is velünk, de szinte mellettünk élnek.
Egy olyan értékrend meghonosodása a Vajdaságban, amely nemcsak elfogadja, hanem érdeklődik is a másság, a kisebbség iránt - így fogalmazta meg annak a bizonyos toleranciaprogramnak a célját a tartományi kormány, amelyet tavaly indított útjára. Most mondjam azt, hogy nem is olyan nagy a baj? Az elfogadás körül ugyan még vannak gondok, de mi legalább tudunk egymásról. Ha mást nem, néhány viccet biztosan.