Amióta új honlapja van napilapunknak, a Magyar Szónak, azóta az olvasók is hozzászólhatnak egy-egy cikkhez. Arra a hírre, amely arról számol be, hogy a tartományi költségvetés átütemezésének köszönhetően a nemzeti tanácsok által alapított nyomtatott sajtó ebben az évben további kiegészítő támogatáshoz jut, egyetlen vélemény érkezett. Így hangzik: ''A független, objektív médiára volna nagy szükség”. És mennyire igaza van. Csakhogy...
Ennek a megvalósulásához talán az is kellene, hogy az újságírók, szerkesztők ne legyenek a tagjai egyetlen pártnak se. Ezért tetszik nekem a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének az ajánlata, hogy az ottani magyar írott és elektronikus médiában dolgozók a politikai szerepvállalásuk idejére függesszék fel az újságírói tevékenységüket. A függetlenséghez ez sem elég, de a semminél mégis több. Mi még eddig sem jutottunk el. Kimondtuk, hogy nekünk nem pusztán magyar nyelvű, hanem magyar szellemiségű tájékoztatásra van szükségünk, amely felvállalja a sorskérdéseinket. Sajnos, közben kiderült, a mi magyar politikusaink is azt szeretnék, ha a vajdasági magyar sajtó nem az itt élő magyarság, hanem az ő saját érdekeiket szolgálná. Tudjuk mi ezt. Sőt, érezzük és tapasztaljuk is. Csakúgy, mint annyi minden mást. Mégis, töprengünk, mérlegelünk. Hogy mit? Például azt, mivel okozunk nagyobb kárt: ha elhallgatjuk, vagy ha nyíltan kimondjuk a véleményünket a magyar politikusainkról. Nekimenjünk-e a fajtánknak mi magunk, vállalva azt, hogy az államalkotó nemzet jót szórakozzon rajtunk? Mert attól még nem becsülnének minket jobban. Vagy tűrjük inkább a gúnyos megjegyzéseket, hogy ezt sem, meg azt sem mertük megírni? Higgyék el, elsősorban nem a merszen múlik.
Most mondjam ki, hogy hidegen hagy a kisvárosomban folyó frekvenciaharc, mert a két rádió közül nekem egyik sem tetszik? Hogy dühös vagyok, mert a községi tanácsba benyomott középiskolai végzettségű politikusocskának nagyobb fizetése van, mint nekem? Alapból, a különböző extrákról nem is szólva. Hogy nemrégiben, amikor az egyik községben kilátásba helyezték a Magyar Koalíció tisztségviselőinek a leváltását, akkor jó néhány szavazópolgár azt mondta, meg is érdemelnék, mert nem oda valók. Ha tudták volna, hogy ezek kerülnek be, másként voksolnak. És ezek csak apróságok, jelentéktelen dolgok ahhoz képest, amiről még írni lehetne. De valóban ezek a témák hiányoznak az objektív tájékoztatáshoz?
Ha oknyomozó riportokat közölnénk arról, melyik politikusunknak mekkora a vagyona és hogyan szerezte, akkor vásárolnának minket? Akkor nem tartanák drágának az újságot? Miközben a napi egy, esetleg két doboz cigarettának, ami többe kerül, mint egy vajdasági magyar napi- vagy hetilap, szinte minden családban meg kell lennie. Ha arról cikkeznénk, hogy melyik politikusunk kivel lép félre, akkor a Kiskegyed és a Story helyett minket választanának? Mert a független és objektív tájékoztatáshoz bizony pénz kellene, nem is kevés. Annyiszor elhangzott már, hogy ez a maroknyi délvidéki magyarság nem tudná eltartani a saját sajtóját. Még akkor sem, ha akarná. De mi van akkor, ha nem is akarja? Ha nincs is rá szüksége?
Olyan dilemmák ezek, amelyek a szerkesztőségünkben, magunk között gyakran felmerülnek. Függetlenség és objektivitás, közügyek vagy bulvárosodás... Mert mi sem vagyunk közömbösek az olvasóink igényei, a példányszámunk alakulása iránt. Csak éppen van egy egészséges határ. Ameddig az ember vállalni tud valamit, és amin túl már nem. Mondom ezt a Lelki Egészség Világnapja előtt pár nappal. A szakemberek szerint a lelki egészség és a lelki betegség közötti határ nagyon keskeny. Fontos, hogy önmagunkkal harmóniában éljünk, és helyesen tudjunk alkalmazkodni másokhoz. Ennek az egyik feltétele az is, hogy időnként ne csak kimondjuk, hanem meg is beszéljük a közös dolgainkat. Azokat, amelyek mindannyiunk számára jelentősek.