Ugyanezeket a lépcsőket koptatták ők is. A lépcsőfordulóban talán ugyanúgy lesték, mikor jön már a tanár, és ugyanúgy lapultak idegesen, összeszorított fogakkal a padban, bízva abban, hogy rossz osztályzat nélkül megússzák a felelést. És ki tudja, száz évvel ezelőtt talán bennük is épp ilyen szenvedély forrt azért, hogy beírják nevüket az irodalomtörténetbe, mint a mai gimnazistákban.
Kosztolányi Dezső és Csáth Géza nem csak egy-egy név, amit a Svetozar Marković Gimnáziumban büszkén emlegetnek tanárok és diákok. E két név kiejtése a tanulók körében sokkal többet hordoz magában a büszkeségnél, mert kimondásuk után még hosszú ideig visszhangzik bennük a vágy, hogy akár az egykori gimnazisták, kiemelkedjenek valamiben, és az utókor az ő nevüket is megjegyezze.
Hasonló érzés játszódhatott le bennük akkor is, amikor tenni akarásukat tényleges cselekvéssé formálták, és a Svetozar Marković Gimnázium tanulói hosszú idő után először szerveztek magyar estet Akarsz-e játszani címmel csütörtök este a díszteremben.
A kezdeményezők Reéb Zsófia és Rizsányi Attila, a negyedik osztály tanulói voltak. A magyar tagozatok egyben tisztelegni is kívántak a gimnázium két legnevesebb egykori tanulójának életműve előtt. Diáktársaik tehetségét ismerve a szervezők úgy állították össze zenés-irodalmi estjük programját, hogy az ének, zene, vers, tánc és megzenésített vers, illetve a klasszikus, a kortárs és modern arányosan kapjon teret. A házigazdák üdvözlő szavai és vicces konferálószöveg után a fellépés Liszt Ferenc Magyar rapszódiájának zongorán való előadásával kezdődött. A 200 éve született zeneszerző művét Kosztolányi Dezső címadó verse követte. És ahogyan a szavalatot hallgatták, egyszerre csak játszótársakká váltak mindannyian, akik a gimnázium dísztermében ültek. Együtt mentek a sötétbe a 125 éve született Csáth Géza Fekete csönd című novellája részletei alatt, és hallgattak hosszan a magyarbődi népdalok előadása idején. A györgyfalvi néptánc és a Sebestyén Márta dalfeldolgozására készült balett mozdulatai pedig olyan könnyedek voltak, mintha gyöngyöt dobáltunk, vagy virágok közt feküdtünk volna a mezőn. Játszottak a gimnazisták mindent, mi élet, amikor a Tankcsapda zenekar Örökké tart című számát adták elő. A hosszú utazást, vonatot, hajót Radnóti Miklós Bájoló és Tolnai Ottó Ne gyere vissza című versének megzenésített változata idézte.
A tanárok és diákok a katedra egyik, illetve másik oldalán jutó szerepét kívánták megbontani azzal, hogy előadókként együtt szerepeljenek az esten. Az első ilyen alkalomra három tanárt sikerült bevonni a munkába. Vikor Györgyi magyartanárnő Parti Nagy Lajos Rókatárgy alkonyatkor című prózáját olvasta fel. Sípos Andrea filozófiatanárnő József Attila versét, a Levegőt! szavalta. Miroslav Jovančić képzőművészet szakos tanár pedig hegedűmuzsikájával működött közre a diákok megzenésített verseinek előadásában.
Ahogyan az est zárójelenetében Presser Gábor Szent István körút 14. című musicaljét, a Finálét is énekelték - talán tetszett, talán nem, talán jó volt, talán nem - de a közönség tapsában ott volt a szülők büszkesége, a diáktársak elismerése, valamint a tanárok azon felismerése is, hogy tanulóik eddig nem ismert értékeket rejtegetnek magukban. A legnagyobb elismerést mégis az jelentené a főszervezők számára, ha ezzel az esttel a fiatalabb generációkat a folytatásra, a valamikori hagyomány újraélesztésére, továbbápolására ösztönöznék. És ezeknek a fiataloknak, akiknek Kosztolányi és Csáth nyomán járni nagyon sokat jelent, minden esélyük megvan arra, hogy nevüket ugyancsak büszkeséggel sorolják az iskola egykori tanulói közé.