Beszédes István: — Szinte naponta olvasok verseket. Szerkesztőként olyanokat is, amelyeket úgyszólván mások választanak nekem, és ez is izgalmas, hisz kiváló verseknek lehetek első olvasója. De néha magam választok, és ilyenkor előveszek egy-egy poros kötetet. Szeretek újraolvasni verseket. A jó vers olvasása befejezhetetlen. A vele való minden találkozásnál újabb értelmezésekre lelsz, új olvasatokra. A vers ugyan nem változik, de te, az olvasója igen, aki olyan vagy, akár egy lencse, törésig merev anyag, melynek fókusza állandó, de amit csak átenged magán, az folyamatosan változó és megismételhetetlen. A színek, a tárgyak, a perspektíva, a távolság a vizsgált tárgytól, a kivágások a látványból... Persze nemcsak optikai, de lélektani tárgy is vagyunk, szerveződő, átalakuló, bomló szerves anyag és folyamatosan árnyalódó tapasztalat. Azt például, hogy „bogár lépjen nyitott szemedre”, másként értelmezzük végletes érzelmekkel teli kamaszkorban, és másképp érett fejjel. Egy-egy versnek, sornak önálló története lesz életünkben. És a változatok nem rendeződnek fontossági sorrendbe, a vers megélése hozzáadott érték, járulékos tartalom, az olvasat az olvasó átélt, de nagyrészt le nem írt verse. Milyen a jó vers? Erre nincs szabály. Szerintem fontos, ha megtalálja a nyelv a logika lemezei között az eresztékeket, ha a rés nyelvét teremti meg, ha megkerüli, feloldja a hétköznapi beszéd közhelypaneljeit. Ezáltal olyan törpe kisebbség nyelvi határai közé kerülsz, amely szinte a halott nyelvekkel szomszédos, és amelyben olyan egyedül maradsz, hogy hallod már a másik gondolatát, ha van ott más is, vagy hallod a sajátodat, ha nincs, vagy szót tudsz váltani a Teremtéssel, benne a holtnak tetsző anyaggal, stb. De van persze olyan értékelhető vers is, amely nem ezt teszi. Számomra ez a különnyelv a fontos, melyben már minden megtörtént és melyben még nem történt meg semmi...

Celler Kiss Tamás: — A magyar költészet napja számomra az egyik legnagyobb ünnep. Legalább akkora, mint a karácsony vagy a húsvét. A karácsony a szereteté, a húsvét a reményé, a költészet napja pedig a kultúráé. Úgy gondolom, hogy a jó vers elsősorban a kultúra legmagasabb megnyilatkozási formája. A költészet nem az ember természetes állapota. A sivár hétköznapok, a munka mókuskereke, a kilátástalanság és az elidegenedés világában a vers azt hazudja, hogy mindezeknek van értelmük. Egy magasabb szférába emeli a valóságot, és szebbnek láttatja. Ennélfogva a költészet egy kicsit mindig hamis. Soha nem olvasok verset olyankor, amikor boldog vagyok. Miért is tenném? A legtöbb költő nem ír verset, ha épp jól érzi magát. Ha megnézzük a világirodalom költészetét, akkor azt látjuk, hogy az egész egy nagy szenvedéstörténet. De vagyunk néhányan, akik a versekhez fordulunk, ha már elfogyott az összes válaszunk. Talán a költészet nem egyéb, mint a valóság elől való menekülés. Talán a költészet önámítás. Mégis néha az az érzésem, hogy mi, akik olvasunk verseket, valami olyasmit tudunk az életről, amit senki más nem tud. A válaszok nélküli pillanatainkban összekacsintunk, és azt mondjuk egymásnak, nem vagy egyedül. Talán ebben rejlik a költészet egyetlen funkciója. Soha nem hagy minket egyedül.

Terék Anna: — Van, hogy hónapokig nem olvasok egy verset sem, aztán néhány nap alatt rengeteget, de olyan is volt már, amikor hetente olvastam verseket. Szerintem ez a hangulattól, az élethelyzettől függ. Például az elmúlt négy napban négy verseskötetet olvastam el, három Marko Tomašt és egy Marina Cvetajevát. Csak mert olyan jólesett ezeket a verseket olvasni, nem tudtam letenni a köteteket. Nagyon sok verset szoktam újraolvasni. Egész köteteket. Ilyen József Attila, Arszenyij Tarkovszkij, Petri György, Kassák Lajos, Nagy László, Marina Cvetajeva, Domonkos István, Sziveri-összes, és persze van egy halom kedvenc versem, melyeket mindig újraolvasok. Minden életkorban más-más dolog tűnik fel egy-egy versben, átalakul a hangulat. A versek velünk változnak, pontosabban változik a kép, ahogy tükröződünk egy-egy versben. A jó vers megmarad, összeszorítja a gyomromat, a lelkemet, sírni tudnék utána, elgondolkodtat, a jó vers olyan, amelyet nem tudok elfelejteni, amelyben látom, felismerem magamat, amely kimond valamit, amit én nem tudok kimondani.

Oláh Tamás: — Bár verseskötetek nem járnak naponta a kezemben, több versblog és folyóirat online felületét is követem. Amikor elém gördül egy-egy verses poszt a Facebookon, ha csak időm engedi, beleolvasok a szövegekbe. Van, hogy egyáltalán nem ragadnak meg, és néhány sor után tovább görgetek, de néha olyan szerzőkre akadok, akik képesek magukkal rántani, és aztán délutánokat töltök azzal, hogy más verseik után kutassak. Van, amikor aludni sem hagynak. Könyváruházak és antikváriumok kínálatát bújom miattuk, hogy a polcaimra tehessem őket. Az az igazság, hogy a kedvenceimmel igyekszem papíralapú viszonyba kerülni. Néha elalvás előtt az olvasólámpám fényénél találomra felütök egy kávéfoltos Petri György-kötetet (valahol megvan), egy József Attila- vagy Radnóti-összest, elmerülök Paul Celan csodálatos költészetében, elidőzök Pablo Neruda szerelmi lírája felett, újra és újra előveszem a Versek könyvét Tolnai Ottótól, vagy, mondjuk, a fiatalon elhunyt Pinczési Judit fájdalmasan szép hátrahagyott verseit. Szeretem, ha egy vers elég teret hagy az olvasónak, hogy azt a saját életének anyagával tölthesse meg. Ha a szerző olyan befejezetlen világokat nyit meg, amelyek csak az olvasóban válhatnak egésszé. Egyformán izgat a narratívan hömpölygő, a megrendítően alanyi és a hidegen tárgyias líra is. És lenyűgöz, ha egy költő felismeri, illetve szóvá (szavakká) teszi a szöveg, a nyelv korlátait.

Fenyvesi Ottó: — Ha kezembe kerül bármilyen irodalmi lap, akkor általában meg szoktam nézni a költészeti rovatot. Elsősorban a kíváncsiság, a tájékozódás vezérel, hogy a kortársaim milyen verseket írnak mostanában. Ki hol tart, hová jutott, mit csinál? Milyen témákat feszegetnek. De ha barátaim, kollégáim vagy fiatal ismerőseim elküldik a verseskönyvüket, azokat mindenképp el szoktam olvasni. A veszprémi Vár Ucca Műhely folyóirat főszerkesztőjeként elég sok verset elolvasok, melyet a szerkesztőségbe beküldenek közlés céljából. Hála Istennek, még mindig sokan késztetést éreznek, hogy költeményeket írjanak. Az elmúlt években sok régi vajdasági költőt is újraolvastam, hiszen közülük jó néhányat megidéztem a zEtna Kiadónál nemrég megjelent Halott vajdaságiakat olvasva című új könyvemben. De igyekszem sok újfajta költői beszédet is megismerni. Sok délszláv költő alkotását lefordítottam magyar nyelvre. Rajtuk kívül Bukowskit és az amerikai beateket is előszeretettel fordítom évtizedek óta. Érdeklődési területem mostanában tovább bővült: az angol mint közvetítő nyelv segítségével kortárs észt, lett, lengyel költők verseit is lefordítottam a Vár Ucca Műhely számára. Verset, igazi, jó költészetet csak nagy figyelemmel, odaadással érdemes olvasni. A költészet az emberi lélek legfinomabb rezdüléseit képes kifejezni. Viszont hajlamosak vagyunk a régi költők verseiben új tapasztalatainkat keresni, a kortárs költeményekben meg azt, amit csak a régiek tudtak. A kortársakban már nyoma sincs a váteszi elhivatottságnak, inkább köznapiak. A mai költőt bármi szóra bírja, leginkább a személyes fontosságú dolgok. Gyakran csak kérdezősködnek, diskurálnak, részletkérdésekről írnak nyitottan, abszolútumok nélkül. Hagyják, hadd tülekedjenek a hétköznapok, sisteregjen a politika, handabandázzon a történelem. Jól elvannak a szabadságukkal, valójában a nyelvvel vívnak végtelen csatát. Fáradhatatlanul kutatják az értelmes élet fenntartásához szükséges szavakat, mondatokat.

Benedek Miklós: — Rendszeresen olvasok verseket, de korántsem annyit, amennyit illene, vagy amennyit szeretnék. Felületes versolvasó vagyok, leggyakrabban csak átfutok egy-egy kötetet, vagy egy-egy olyan bejegyzést, amely a Facebookon elém kerül. Elolvasom, és azokat a gondolatokat, képeket, amelyek kiváltanak belőlem valamit, elraktározom, a többit gyorsan elengedem, ne foglalják a helyet. Szeretem mind a klasszikus, mind a kortárs verseket. Az előbbiekre jobban odafigyelek, súlyosabbnak érzem őket. A kortársak között nehezen tájékozódom, a bőség zavarával küszködöm, nem látom az erdőtől a fákat, vagy ha meg is látom, könnyen elfelejtem. De nem csak a költészettel vagyok így. A prózában és a képzőművészetben is ugyanez a helyzet, meg persze a zenében is: nem hallgatunk rongyosra egy-egy kazettát, hogy már az első nap után fejből tudjuk a szöveget. Ha konkrét nevet kellene megemlíteni, akkor most kapásból Kukorelly Endrét emelném ki. Nem azért, mert minden sorát annyira kedvelem, hanem mert úgy érzem, ő nem egy fa az erdőben, hanem egy igazi szoliter, akit eddig még — hál’ istennek — nem kezdtek el tömegek plagizálni. A fiatalok közül pedig például Tóth Kingát említeném. A költészetben talán az a legjobb, hogy teljes mértékben felszabadít. Azt és úgy írsz, ahogy szeretnéd. Igyekszem a saját elképzeléseimet követni. Nem vakon, de legalábbis szemellenzővel. Mindemellett természetesen követem a verseimről, köteteimről született kritikákat, hisz olyan dolgokat tudok meg belőlük, amelyekről előtte fogalmam sem volt — nem a vers a tükör, hanem a róla szóló kritika.

Antalovics Péter: — Előfordul, hogy viszonylag hosszú ideig nem foglalkozom a versekkel, néha azonban úgy érzem, szükségem van az efféle elmélyülésre, vagy eszembe jut egy-egy kemény sor, gondolat... Olyankor akár spontán módon — előveszem a mobilom —, minden másról megfeledkezve rákeresek egy-egy számomra emlékezetes szövegre. A kortárs irodalomra, pontosabban az aktuálisan futó trendek követésére kevés időm jut, inkább a magyar „nagyokhoz” vonzódom, közülük is elsősorban a modernekhez. József Attila kiemelt helyet foglal el a szívemben, minden egyes sora mélyen érint, többet mond önmagánál. Ilyenkor, tavasszal automatikusan az Eszmélet első versszaka jut eszembe, ha — akár Újvidéken, akár Apatinnál — a Dunánál sétálok, a megfelelő sorokra gondolok. Az Ódánál szebb szerelmes verset pedig szerintem nem írtak még. Természetesen mást is szeretek, az V. László hangulatától mindig megborzongok, Ady profán egyszerűsége kijózanító, és március idusa csak nemrég múlt el — ilyenkor mindig Petőfi jut elsőként az eszembe. Nagyon nehéz kérdés, hogy milyen a jó vers, valószínűleg nincs is rá örök érvényű válasz. Kapcsolódnia kell a valóságélményhez, ez kell a hitelességhez, ezenkívül jó, ha minden egyes szót finoman, óvatosan használ, aki ír. Egyfajta robbanókeverék kell, melyet az érzelmek, élmények (indulatok), szilárd gondolatok alapoznak meg, és a versírói tudás, a nyelvérzék, valamint a szókincs önt formába.

Lennert Móger Tímea: — Az olyan, számomra klasszikusnak számító, tájérzékeny költőket, mint amilyen például (a doroszlói kötődésű) Fehér Ferenc, rendszeresen olvasom. Különösen szívesen böngészek a Magyarul Bábelben nevű webantológián, ahol remek versfordításokat lehet találni. A kötetegészként való versolvasás talaján legutóbb Varga Melinda Sem a férfiban, sem a tájban című verseskönyvébe „ástam magam”, nagyon mélyre, merthogy „szívig rág”... Kemény, karakteres, egyúttal érzékeny és nagyon míves, pontosan, ahogy szeretem... Sőt, hozzám közel álló témákat dolgoz fel... Verseiben is megtalálható a tájérzékenység, érzelmei kifejezésében pedig az a fajta bátor nyíltság, amelyet csodálatra méltónak tartok. Újraolvasom majd. Véleményem szerint nagyon igaz a mondás, hogy a verset nem feltétlenül érteni, hanem elsősorban érezni kell. Nem költőként olvasok verset, hanem igényes olvasóként. Aztán természetesen óhatatlanul átszivárog valamilyen hatás az olvasatból az írási térfélre. Az elmélyülési lehetőség a lényeg... Hagyni, hogy magával ragadjon a szómágia, az őszinteség, amely a szövegből árad (ha viszont nem árad, könyörtelenül félreteszem). A versolvasás oda-vissza komoly játék. A jó szöveg „tükröt tart”, nyíltság kell hozzá az olvasó részéről is.

Arra a kérdésre pedig, hogy ők mikor és milyen körülmények között szeretnek írni, ezt válaszolták:

L. M. T.: — Elsősorban nyugalomra van szükségem a versíráshoz. Egy kissé bonyolult ez nálam, hiszen a munkám elég pörgős ritmust diktál, a hétköznapokból/-on inkább „csak” töltekezem. Azt hiszem, amikor folyamatosan ezernyi inger ér, akkor kezdődnek el bennem, mélyen, azok a folyamatok, amelyek később, a „maguk idejében” és helyén verssé válnak. Közben jegyzetelgetek, egy-egy gondolat, szófordulat, hangulat, sor a mobilom jegyzetmappájába... Aztán egy pillanatban jó helyen és jókor találom magam, időben és térben is rám ront az a nyugalom, amely megadja a kíméletlen, befelé néző, de kifelé is látó alkotási folyamat lehetőségét.

F. O.: — Ha verset írok, elsősorban nyugalomra, magányra, belső harmóniára, eksztázisra van szükségem, egyfajta „lázbeszédre”, a kimondhatatlan kimondására. Általában a reggeli és a délelőtti órák a leginspirálóbbak, amikor még friss az ember agya, és vidáman cikázhatnak a képzettársítások, az asszociációk. Ilyenkor szabadon szárnyalhat a képzelet.

B. M.: — Verset írni bárhol és bármikor lehet. Sőt, kell. Az egész valahonnan legbelülről, a mélyből indul, ott kell(ene) felkutatni a kezdőpontját, a magyarázatát, a miértjét. A külső környezet csak formát ad a versnek, grammatikát az elmondhatatlannak.

O. T.: — Egy indítóok kell. Ez a legfontosabb. Egy belső töltet, mely képes berobbantani a nyelvet. Aztán már csak idő kérdése a dolog. Minden tárgynak és szövegnek megvan a maga ideje. Ezt meg kell hagyni, és kész. Én szeretek sokáig bíbelődni a verseimmel. Hetekig keresem a megfelelő kifejezéseket, a pontos fogalmakat, az ideális szóalakokat. Buszozás közben vagy éjszakánként leírok egy-egy csonka verssort a jegyzetfüzetembe. A lapok lassan megtelnek verstorzókkal. Aztán ha rátalálok egy olyan formára, amelyet hitelesnek érzek, fokozatosan idomulni kezd hozzá az anyagtalan tartalom. De az az igazság, hogy az utóbbi időben csak nagyon ritkán írok. Kezdek túlzottan is szkeptikussá válni a szavak érvényét illetően.

T. A.: — Kell dinamika, mozgás, feszültség, egy ötlet, egy hangulat, mely piszkál belülről, kell egy szoba, nem árt, ha van csönd, de nem az a legfontosabb, mert például egész jókat lehet írni vonaton, villamoson — fejben, vagy éppen séta közben. Kell idő és tér. Kell bátorság és kell valami magunkba vetett hit. Hogy visszatérünk a mélységből, ahol nagyon kell szenvedni, hogy ugyanazok maradunk, akik vagyunk, még ha sokat is változunk egy-egy szenvedés alatt. Hogy el tudunk mondani valamit, ami feszít belülről. És kell hit, az olvasóba vetett hit, hogy érteni fogja, érezni fogja ugyanazt, amit mi is, hogy lesz egy olyan pont, még ha nem is tudunk róla, hogy az olvasó és a szerző egy pár pillanatig együtt vannak, otthon vannak a versben. Én nagyon szeretek otthon lenni a kedvenc költőimnél, a kedvenc verseimben.

C. K. T.: — Kizárólag éjszaka írok. Az oka triviális: ilyenkor van a legnagyobb nyugalom. Az íráshoz elsősorban koncentráció kell, és csak másodsorban tehetség. Persze ezer más dolog is kell hozzá, melyre nem tudok választ adni, és olyankor olvasok. Ettől pedig még inkább elbizonytalanodom. Mostanában Cirok Szabó István verseit olvasom. Hamarosan meg fog jelenni az első kötete. Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a barátom, viszont egy kicsit mindig azt érzem, a kapcsolatunk elsősorban szakmai. Ha együtt vagyunk, akkor mindig az irodalomról beszélgetünk, a többi mellékes.

B. I.: — A vers amolyan tábori, túlélő műfaj, íródhat bárhol, bármikor, hiszen elsősorban fejben születik meg, s végül valami papírra is átíródik belőle. A legkevésbé laboratóriumi körülmények között tudom elképzelni a létrejöttét. De ismertem költőtársat, akiről erősen gyanítom, hogy fehér ingben hajolt a papír fölé, mert számára ünnepi rítus volt megírni egy verset, amely szintén fehér, szent, szép szomorúságba öltözött.

A. P.: — Akkor tudok írni, amikor „szabad” időm van, a versírási idő nem a hagyományos értelemben vett idő számomra. Sokkal több kell annál — nem csak mennyiségi értelemben —, mint hogy legyen, mondjuk, három órám estefelé. Sosem tudtam rávenni magam, hogy írjak, vagy ha mégis, akkor az ilyen szöveg általában megmarad az asztalfióknak. Azt szeretem, amikor érzem, hogy valami szinte önnönmagától kialakult bennem, és ki akar jönni, mintha a nyelv önmaga formálta volna meg a sorokat, mondatokat.