Kommunikatív, szellemes, szatirikus és szókimondó évad a Kosztolányi Színházban

Kommunikatív, szellemes, szatirikus és szókimondó évad a Kosztolányi Színházban

Urbán Andrást senkinek sem kell bemutatni. Inkább ő szokott „bemutatni” előadásaival azoknak a dolgoknak, amelyek nem tetszenek neki.

Teszi ezt sajátos humorral, iróniával és stílusban. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója negyedik mandátumát kezdi meg szeptembertől. Emellett pedig körberendezi az egész Ex-Jugoszláviát.

* Édes terhek. Mondod. És édes tervek is. Hiszen minden évad végén (vagy még sokkal előbb) megkezdődik az új idény tervezése, s ez egy izgalmas folyamat. Szóval mesélj ezekről az édes tervekről!

— Egy kicsit turbulens minden. Újraválasztottak, viszont az elmúlt négy év után változások álltak be a társulatban, s ilyenkor az ember kénytelen újratervezni. Két színésznőnk, Nagyabonyi Emese, illetve Béres Márta szeptembertől nem a társulat tagja, ami sokkoló hatású ránk nézve, valamint — s ezt már sokat emlegettem — a racionalizáció sem tett jót nekünk. Olyan szűk a színház műszaki csapata, hogy alig tudjuk elvégezni a napi kötelezettségeket. Kis intézmény vagyunk. Néha szinte viccesnek tűnik kimondani, hogy egy olyan színházat igazgatok, ahol 14 ember van, de amint hozzáteszem, hogy milyen figyelemre méltó repertoárunk van, máris más felhangja lesz. Mindig is kiváló színészeink voltak, nem tudnék, és nem is akarok kiemelni senkit. Ezért sajnálom egy kicsit ezeket a változásokat, mert éppen létrejött egy jó mag a KDSZ-ben. Büszkén gondoltam arra, hogy ez az a társulat, amely olyan dolgokat tud létrehozni, amelyeket az országban egyik-másik színház sem tudna megismételni.

* Értelek. Viszont akkor új színésznő(k)re számíthat a közönség. Ez mindig hoz magával egy kis friss energiát is.

— Igen. Klasszikusan, meghallgatás formájában fogjuk kiválasztani ki(k) lesz(nek) azok, s ugyanazzal az erővel, mint eddig, folytatjuk a munkát. Amit még változtatni szeretnék, az inkább a közönséggel való kommunikáció. Eléggé megváltozott a helyzet az utóbbi időben térségünkben, nehéz felmérni, ki is van itt, és ki nincs. A kulturális intézmények elszakadtak attól a közegtől, amelyhez szólniuk kellene, bár az sem világos, hogy ez a közeg létezik-e egyáltalán. Ezek a dilemmáim. Igyekszünk egy ,,közönségbarát" programot összehozni a következő évadban. Egy olyan időszakot szeretnék a Kosztolányi Színházon belül előlátni, amely egy kommunikatív, szellemes, szatirikus, szókimondó színházat mutat fel. S itt nem a kommersz komédiázásra gondolok, hanem a legjobb értelemben vett szatírára.

* Mondj néhány nevet azok közül, akik rendezni fognak a színházban!

— Lesz egy koprodukciónk a belgrádi Bitef Színházzal, Anđelka Nikolić rendezi az előadást, a címe Temetés Terézvárott, és Krleža novellája alapján készül. Ebben Mikes Imre Elek és Kucsov Borisz vesznek részt a társulatból. Én két előadást fogok rendezni, az egyik egy szerzői projektum, a másik pedig Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című szövegéből készül. Dolgozik majd nálunk Dino Mustafić, a Babilon angyalai című horvát komédiát helyezi színpadra, és Kokan Mladenović is visszatér egy újabb szerzői projektummal. Továbbra is fut a Desiré Villamosa programsorozatunk tele vendégelőadásokkal, november végén pedig a Desiré Central Station Fesztivál is újranyitja kapuit. Azt hiszem, hogy ez sokkal több, mint amit egy ekkora színház bárhol máshol meg tudna valósítani. Erre büszke vagyok. Mi erre mindig képesek voltunk, s a jövőben sem lesz ez másként. Másrészt pedig keresem azt a helyzetet, hogy hogyan lehet a színházat élővé tenni egy meghatározott környezetben, még ha néha úgy is tűnik, hogy ez szinte haldoklik. Ez a legnagyobb kihívás ebben a pillanatban.

* Ezt optimistán vagy pesszimistán látod?

— A Hét Nap egy olyan újság, amelynek szeret az ember optimistán nyilatkozni. Sokan próbáljuk tartani azt az álláspontot, hogy nincs minden veszve, vagy hogy bennünk a hiba, ám ha őszintén, mélyen belegondolunk, akkor sajnos elég pesszimista világkép tárul elénk. Megpróbáljuk ezt nem beismerni, hiszen ha megtennénk, lehetetlen lenne tovább csinálni. Gyakran próbálkozom a színházban is azzal — például a marketingben —, hogy egy bátran szembesülő hozzáállással hogyan tudunk valamit létrehozni. Azt a helyzetet kell megfogni, ami van. Ez sokkal egészségesebb, mint úgy viselkedni, mintha minden jó lenne. Nem etetem az embereket semmivel. Őszintén közvetítem a dolgokat. Felelősség ez a művész és a színház részéről, hogy amit bemutat, az érték legyen. És nálunk azt gondolom, kiemelkedő minőség jön létre a nehéz idők ellenére is.


A szerző felvételei

* Szerinted változtak az elmúlt öt évben a társadalmunk/társadalmaink problémái? Jelentkeztek újak, tűntek el régiek, vagy minden ugyanaz?

— Nem gondolom, hogy egy színháznak politikailag száz százalékosan aktuálisnak kellene lennie. Foglalkozzon olyan dolgokkal, amelyek érintik azokat az embereket, akik nézik. Ahhoz, hogy ezt elérjük, tanulmányoznunk kell mindezt, tudnunk kell, hogyan nyúljunk hozzá, valamint hogyan kell prezentálni. Emellett a színháznak van egy „átka”. A közönség egy része azért jár el bárhova, hogy amikor végre felkel a fotelből, akkor meggyőződjön róla, hogy továbbra is minden rendben van a világban. Szerintem a művészet nem feltétlen erről szól. Nem is arról, hogy jaj, minden milyen szép és jó, s ettől mi is kiváltságosoknak érezzük magunkat, milyen felemelő, egy meghatározott nemzethez tartozni. A jó művészet valami élményhez, világ- és életérzéshez kötődik.

* Ha dolgozol egy előadáson, mit szeretsz jobban: ha egyetértenek veled az alkotótársaid, vagy ha vannak egymásnak feszülések, ellentétes gondolatok?

— Mindkettő fontos. Az alapkérdésekben egyet kell értenünk, ám nem szükséges mindenben. A lényeg, hogy mindenki konstruktívan álljon a munkához, mert ez juttat el egy elmélyüléshez. Gyakran éppen abból születik valami izgalmas, hogy nem ugyanazt gondoljuk. Ez egy olyan párbeszéd, amelynek nem az az alfája és ómegája, hogy mindenki elmondja a magáét. Ez csak az alfa. Innen kezdődik. Nem arról szól, hogy meggyőzzük egymást a másik igazáról, hanem hogy megpróbáljuk elemezni egy-egy problémakört. A legfontosabb, hogy azt a problémakört, amelyet tematizálunk, megtaláljuk magunkban. Ez a folyamata az alkotásnak és a percepciónak is. Ami leginkább zavaró, amikor egy álláspont hátterében valami pszichológiai ok áll. Gondolok itt arra, hogy a színész, mondjuk, a környezete, a családja, egy párt, melynek tagja, a barátai, a kézimunkaszakkör, azaz bármi külső csoport miatt nem hajlandó őszintén belemenni valamibe, nem akar gondolkozni, csak a fentieknek valamelyikének megfelelni. Az problémás egy próbafolyamaton belül. Egyébként a végkifejletben mindenki színészként, rendezőként van jelen. A színpad nem arra való, hogy az én vagy a színészek véleményét hordozza. Azt el tudom mondani most is. S azt sem gondolom, hogy valami alázatos, bólogatós magatartásra lenne szükség a színházban.

* Ha már a munkánál és a rendezéseknél tartunk, a Kosztolányi Dezső Színházon kívül hol rendezel még a következő évadban?

— Montenegróban a cetinjei Zetski dom Királyi Színházban Marx Tőkéje alapján rendezek egy darabot, utána Belgrádban, a Bitef Színházban — mely a harmincéves fennállását ünnepli — készítek előadást magáról a Bitefről. A zombori Népszínházban is lesz egy produkcióm, illetve a szkopjei albán kisebbségi színházban is rendezek.

* Az biztos, hogy az exjugoszláv országokban mindenhol rendeztél már. Magyarországon viszont még soha. Miért van ez?

— Fogalmam sincs. Így alakult, de sokat gondolkodom rajta én magam is. Tavaly sikerült bekerekíteni az exjugoszláv térséget, valóban minden volt tagállamban dolgoztam. Soha nem úgy képzeltem a munkásságom, hogy egy utazó rendező leszek, inkább társulathoz kötöttem magam, viszont máshogy alakult. Ami a magyar színházakat illeti, azt hiszem, sokat teszünk azért, hogy jelen legyenek ezekben a térségekben, például a Desiré Villamosa programokon vagy a Desiré Fesztiválon. Összekötő, kapcsolattartó színház is vagyunk. Szóval vegyes érzéseim vannak ezzel a témával kapcsolatban. Sokat tudnék erről beszélni — negatívan és pozitívan is, és sokszor azt érzem, hogy nemcsak én vagyok nektek idegen, hanem ti is nekem. Azért nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert nem akarom magam mentegetni. Lehet, hogy nem vagyok „magyarkompatibilis” rendező. S néha folyik a mellébeszélés, hiszen ha a magyar kritika egy része azzal elintézi a dolgot, hogy megdicséri a munkád, viszont hozzáteszi, hogy azt Magyarországon nem lehetne játszani — ezzel odasózva a magyar politikumnak is —, s itt befejezte, ezzel nem képviseli a saját álláspontját, s azért sem tesz semmit, hogy egy-egy előadást be lehessen mutatni ott is. Viszont nem ennyire sötét a helyzet, hiszen a szegedi székhelyű MASZK Egyesülettel és a Thealterrel is a kezdetektől fogva jó a viszonyunk, együttműködünk. És több másik magyarországi fesztiválon is évről évre jelen van a színházunk, ami nekem valóban sokat számít.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
A legnagyobb kincse a humora...
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink