Kis faluból nagy hajóra

Kis faluból nagy hajóra

A huszonnyolc éves padéi Tornyi Endre 2014 augusztusa óta hajón dolgozik. Eddig három szerződésen van túl, várhatóan az év vége felé száll majd újra tengerre. Jelenleg a három hónapig tartó pihenőjét tölti itthon — amibe belefért egy kis ausztráliai kiruccanás is.

Beszélgetésünk kezdetén arról kérdeztem Endrét — akit még a Bánáti Újság tiszaszentmiklósi újságíró-iskolájából ismerek —, hogyan támadt az az ötlete, hogy ilyen munkát vállaljon.

— Kaposváron dolgoztam, de hiába volt a fizetésem a duplája annak, amit itthon kaptam volna, jelentős összeget költöttem el az albérletre, és nem maradt annyi pénzem, amennyire számítottam. Elkezdtem másik munkát keresni, és találtam egy hirdetést, melyben hajóra kerestek felszolgálókat. Nem volt tapasztalatom, de úgy gondoltam, ezt is meg lehet tanulni. Kapcsolatba léptem az ügynökséggel, ahol felvilágosítottak, egy átfogó orvosi vizsgálatra lesz szükségem, és egy biztonsági tanfolyamot is el kell végeznem. Az utóbbi hat modulból állt, melyek közé tartozott például a tűzvédelem és az alapfokú terrorelhárítás. Mivel az angolnyelv-tudás alapkövetelmény volt, én viszont németül tudtam jobban, elővettem a könyveket, és elkezdtem angolul tanulni. Az ügynökségtől első alkalommal bellboyszerződést kaptam. Fogalmam sem volt, hogy ez milyen munkakört fed, viszont azt mondták, innen tovább lehet lépni, csak ne számítsak csodára. A hajó Genova kikötőjében várt. Taxival mentem a helyszínre, és amikor kiszálltam a járműből, megláttam egy óriási, 330 méter hosszú és 67 méter magas vízi alkalmatosságot.

— Ez lett az első hajóm, az MSC Splendida. 18 fedélzete volt, és a személyzettel együtt összesen 5000 ember tartózkodott rajta. Ez itt, Bánátban nem egy, hanem két kisebb falut is kitesz. Amikor hazatelefonáltam, el is meséltem a szüleimnek, hogy annyi ember szállt fel, amennyien Padén laknak. A crew purser, vagyis a személyzeti tiszt nagyvonalakban elmagyarázta nekem a tudnivalókat, aminek a felét sem értettem. Teljesen el voltam veszve, az első napokban sem a kabinomat, sem az étkezőt nem volt könnyű megtalálnom. Ha nem jött velem valaki, eltévedtem. Szerencsére a crew shop közel volt a kabinomhoz, igaz, egy szinttel feljebb, a négyes fedélzeten, ott vettem csipszet és hasonló kajákat, hogy legyen mit ennem, ha nem találom meg az étkezőt. A printshopban dolgoztunk, kinyomtattam magamnak egy A/3-as lapra a hajó térképét, és elkezdtem tanulni a tájékozódást. Veda, az indonéz munkatársam nagyon sokat segített, általában együtt mentünk, de még így is előfordult, hogy elvesztem. Egyszer a 6-os fedélzeten megállított az egyik kolléganőm, és érdeklődött, feltalálom-e már magamat. Veda nem vette észre, hogy lemaradtam egy kicsit beszélgetni, és otthagyott. Persze, fogalmam sem volt róla, hogyan kell visszamenni a printshopba. Egy kicsit kellemetlenebb volt, amikor egy tolószékes indiai néninek segítettem. Beszálltunk a liftbe, aztán elég sokáig nem találtuk meg a családját. Kérdezősködtem, egyik szintről a másikra mentünk, a néni már elég mérges és ideges volt, mire ráakadtunk a hozzátartozóira. De ilyen esetek főleg az első két hétben történtek velem.

* Itt már elégedett voltál az első fizetéseddel?

— Amikor megkaptam az első fizetésemet, azt mondtam, igaz, hogy kétszer annyit keresek, mint Magyarországon, a szerbiai bérnek pedig a négyszeresét, de még mindig nem elég. Mivel már az sem volt gond számomra, hogy angolul beszéljek, mondtam a főnökömnek, nem szeretnék bellboy maradni. Kiderült, hogy ha előléptetést akarok, akkor az ügynökségemmel kell kapcsolatba lépnem. Onnan viszont azt válaszolták, a szabályzat értelmében három hónapig kell dolgoznom ebben a munkakörben, utána beszélhetünk álláscseréről. Így is történt, nem volt könnyű, de kitartottam, és jó értékelést kaptam. Aztán lecserélődött a menedzsment, új emberek jöttek, és megkérdezték, ki az, aki előléptetést szeretne. Azonnal jelentkeztem. Kérdezték, hány nyelvet beszélek, én pedig felsoroltam ötöt: az angolt, a magyart, a szerbet, a horvátot és a németet. Érdekelte őket, hogy mi van az olasszal, mondtam, azzal is barátkozom, de még nem beszélem. Beraktak éjszakai műszakba, jött a karácsony, az újév, én pedig éjszakás voltam a printshopban, nagyon rossz volt. Januárban nappali beosztást kaptam, majd két hét múlva ismét éjszakait, de a jachtklubban, az „eliteknél”. Aztán megjött az új szerződésem, hivatalosan is Guest Service Agent lettem, vagyis a legegyszerűbben mondva: recepciós. Ez már sokkal jobban hangzott, de maradtam éjszakás, egészen addig, amíg le nem telt a hét hónapom. Húzós volt, mert éjszaka hét órát kellett dolgozni, meg még nappal is valamennyit. A munkatársaim azt mondták, senkit sem léptetnek elő, csak a következő szerződéssel, nekem viszont öt hónap alatt sikerült elérnem, ami viszont sokaknak nem tetszett.

— Az Orchestára kerültem, és az előléptetésem után már nem a legalsó szintről, hanem egy lépcsőfokkal feljebbről indulhattam. Ezúttal csodálatos menedzsert kaptam, Mirát, akit meg is sirattam, amikor elment. Az MSC-nek 3 + 1 hajóosztálya van, én a legnagyobbon kezdtem, majd átraktak a középsőre. Ezen 3000-3200 utas és 800 fős személyzet tartózkodott, és a munka is könnyebb volt. A csapatot tökéletesnek találtam, de a munkatársak is cserélődnek. Akiknek lejár a szerződésük, azok elmennek, jönnek az újak. Ekkor már nem a Földközi-tengeren hajóztunk, hanem Észak-Európában. A turnusaink hét napig tartottak. Az egyik héten Norvégiába mentünk, fel a fjordokhoz, majd vissza Németországba, a következő héten Oroszország, Finnország, Litvánia, Svédország következett, két tengernapunk volt és öt szárazföldes. Ha kikötött a hajó, és nem kellett dolgozni, mi is kimehettünk, hiszen nem börtönben voltunk. Olyankor általában kinti kosztot ettünk.

* Miért, mi a különbség a kettő között?

— A hajón kezdetben hétnaponként, majd később huszonegy naponként ismétlődött a menü. Azzal sem volt semmi gond, de ha kikötöttünk, akkor mindig igyekeztünk olyan különlegességet enni, amely a hajón nem volt. Számomra emlékezetes marad, amikor először kóstoltam meg a polipot. A csápjaival nem volt semmi gondom, de a teste alig csúszott le. A téli szezonban Észak-Európából lementünk Genovába, a Földközi-tengerre, útközben megálltunk Franciaországban, Portugáliában, nagyon szép utazás volt. Ebből az időszakból származik az első igazi hajós barátságom Pravinnal és Tarsallal, mindig összetartottunk, jó csapatot alkottunk. Ők a hajón ismerkedtek meg, szerelmesek lettek, összeházasodtak, és most Mauritius szigetén laknak. Aztán letelt ez a szerződésem is, és azt mondtam, három hónap pihenőre van szükségem, mert az utolsó egy és fél hónap pszichikailag nagyon megterhelő volt. Meglátogattam a nagynénémet Sydney-ben, úszkáltam a tengerben, kengurukat etettem, koalát simogattam.

* Aztán aláírtad a harmadik szerződést is?

— Igen, következett az MSC Fantasia. Amikor becsöppentem a hajóra, Izrael felé tartott, tizenegy napos volt az út, két beszállásos kikötővel, nem volt megterhelő. Haifában például majdnem egy napot töltöttünk. Májusban útvonalat váltottunk, következett Cannes, Palma de Mallorca, Barcelona, Nápoly. Az egyik utazáson anyu is részt vett a nagynénémmel. Én úgy számolom, hogy eddig több mint harminc országban jártam. Ez volt a harmadik szerződésem, mely hat hónapig és huszonnyolc napig tartott. Most itthon vagyok. Egy-egy szerződés mindig kilenc hónapra szól, de lehet két hónappal hosszabb vagy rövidebb is, habár tizenegy hónapot szerintem nem lehet kibírni egyhuzamban. Főleg a recepción, a nyári szezonban. A hajón a recepciós munka nem olyan, mint a hotelokban, mert mi valójában kis menedzserek vagyunk. Általában csak tájékoztatunk, de ha gond adódik, nekünk kell foglalkoznunk vele. Sőt, a problémát dokumentálni kell, és azt is, hogyan oldottuk meg. Gyakori gond, hogy az utas nem találja elég tisztának a kabinját, vagy azt hiszi, nem folyik a meleg víz. Két csap van ugyanis: az egyikkel a víz mennyiségét lehet állítani, a másikkal a hőmérsékletet. A WC-nek vákuumos rendszere van, de ha például egy almát dobnak bele, akkor nem szippant, és turkálni kell. Mindig találnunk kell megoldást, hiszen olyanok vagyunk, mint egy város, mely a tengeren úszik. Még nem tudom, hova szól majd a következő szerződésem, de mielőtt kiszálltam, a HR-es megkérdezte, mikor akarok visszamenni, és melyik hajót szeretném. Nekem mindegy, melyik hajóra kerülök, csak Észak-Európa legyen az úti cél. Most már elégségesre értékelték az olasztudásomat. Nem okoz gondot, hogy megszólaljak, és már a nyomtatványokat is ki tudom tölteni ezen a nyelven. A spanyollal akartam még barátkozni, de nem találtam egy spanyol ajkú embert sem, pedig úgy lehet legjobban tanulni.

* Most már elégedett vagy a fizetéseddel?

— Igen.

* Félreteszed?

— Nem. Még nem akarok spórolni, inkább utazgatok. Nem csak én akarok kiszolgálni másokat, legyek én is kiszolgálva. Mivel anyu a hajón volt egy hetet, most a húgomat viszem el Ausztráliába, aztán jövőre meglátogatom Tarsalt és Pravint Mauritiuson.

* Nem bántad meg, hogy ezt az életmódot és munkát választottad?

— Nem, inkább azt bánom, hogy nem előbb kezdtem. Most már megszoktam, nincs Titanic-szindrómám, pedig a kabinom a vízszint alatt van, de nem foglalkozom azzal, hogy hol vagyok. Jól alszom, elringat a hajó a hosszú éjszakai műszakok után. Viszont most már azon is gondolkozom, mihez kezdjek, ha befejezem a hajós karrieremet. Talán valamelyik nagy hotel recepciósaként tudnám elképzelni magam Szerbiában vagy Magyarországon.


Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jó, hogy írtok... (2.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.14.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Jó, hogy írtok… (1.)
Fiatalok Fiataloknak
  • KDTG
  • 2018.11.13.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink