Kincsem, kincsed, kincse, kincsünk...

Kincsem, kincsed, kincse, kincsünk...

Ő Petrik Andrea színművésznő.

Egyidősek vagyunk. Ő Temerinből indult, és most Budapest színházaiban játssza egyik főszerepet a másik után, filmekben debütál, legutóbb a Kincsem című gigaprodukcióban. Szerettem volna már látni Andreát, hiszen több mint tíz éve nem találkoztunk, ezért a telefonos interjú helyett felutaztam hozzá, hogy a próbái között megpihenve meséltessem.


Fotó: Valami Hektor

Ő maga nem túl gyakran jár haza, ezért kötelező jelleggel megejtettünk egy gyors vajdasági „kivel mi történt mostanában” körkérdést, utána pedig szerepet cseréltünk, hiszen szorított az idő, én pedig túl sok mindenre voltam kíváncsi.


Fotó: Falus Kriszta

* Olvastam egy interjúban, hogy tizenhárom éves voltál, amikor rátaláltál az álmodra. Ez hogy történt? Volt egy konkrét pillanat?

— Majdnem így volt, ahogy mondod, de ezt a pillanatot sok-sok vajdasági magyar versmondó tábor előzte meg, melyeket akkor Krekity Olga vezetett, akinek mindmáig nagyon hálás vagyok sok mindenért. Az iskola keretében többször jártunk színházba, s amikor a Sztárcsinálók musicalt néztük az Újvidéki Színházban, azt éreztem, hogy nekem is ott kell állnom a színpadon. Valahol akkor kezdtem el tudatosan készülni erre a pályára. Az egyik versmondó táborban megismerkedtem Kovács Lehellel, ő is vajdasági, s ma már nagyon sikeres színész itt, Budapesten. Akkoriban Szentesre járt a Horváth Mihály Gimnázium drámai-irodalmi tagozatára, s én is ezt az utat választottam, innen jelentkeztem a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre, és fel is vettek.

* Az nem volt az opciók között, hogy Újvidéken is megpróbálkozz a felvételivel?

— De. Budapestre másodszorra vettek fel, az egy „üres” évemben az akkori Újszínházban voltam stúdiós. Úgy gondoltam, hogy egyszer-kétszer még nekifutok, és ha akkor sem sikerül, irány Újvidék. De felvettek. És nem bánom, hogy így alakult. Úgy érzem, itt több lehetősége van egy színésznek, mint otthon.


Fotó: Dömölky Dániel

* Arról már akkor is hallottam, hogy az iskola mellett egy gyárban dolgoztál. Gondolom, erre nem a túl sok szabadidőd miatt volt szükség.

— Ennek sajnos drámaibb oka volt. Abban az egy évben, amíg a stúdióba jártam, fent éltem Pesten, és el kellett magam tartanom valahogy, ezért diákmunkát vállaltam. Előbb éjjeli műszakban egy polifoamgyárban dolgoztam, később a Vidámparkban, majd szórólapoztam, de nem bánom, mert ezek mind beépülnek, és hozzátesznek az emberhez, a magánéletben és szakmailag egyaránt.

* Te keményen dolgozó embernek tartod magad?

— Munkamániás vagyok, igen, és szerintem jól is dolgozom. Szeretem a munkámat. Hazugság volna azt mondani, hogy mindig mindenbe ugyanolyan lelkesedéssel vetem bele magam. Ez sokszor függ a körülményektől, a rendezőtől vagy a szereptől, de ilyenkor is a maximumot adom.


Fotó: Dömölky Dániel

* Mi volt induláskor a legnehezebb, és most mi?

— Az embernek akkor is nehéz, ha nincsenek lehetőségei — az én esetemben erről nem volt szó —, és akkor is, ha vannak. A kihívás súly is. Frissen végzett kis színészként kilépsz az egyetemről, és bizonyítanod kell. Helytállni nagy szerepekben, komoly kollégák, nagy színészek között. Ez volt a legnehezebb a kezdetekkor, ami még mindig jobb, mint ha egyáltalán nem kaptam volna lehetőséget. A mai világban már nem igazán lehet hibázni vagy rossznak lenni. Ehhez képest én több előadásban is voltam rossz, ez ezen a pályán valahol természetes. És most is ugyanaz okoz nehézséget, vagyis az a kérdés, ha már letettem valamit az asztalra (ez hangozhat nagyképűen, de nem akarok álszerénynek tűnni), tudok-e továbbra is ugyanolyan minőségi szinten dolgozni, helytállni.


Fotó: Kaszás Tamás

* Petrik Andrea hangját nagyon sok közül felismerném. Mély orgánumod van, alkatilag is van benned valami femme fatale-os. Az ilyen jellegű szerepek is találnak meg, vagy akad más is?

— Nekem valóban nincs okom panaszra. A színházi és a világirodalom legnagyszerűbb női alakjait játszhattam: Antigonét, Hedda Gablert, Pszichét, Carment, Turandot-t, és még sorolhatnám. Ezek elképesztően izgalmas címszerepek, és való igaz, egy kicsit hasonlítanak abban, hogy drámai erejű nők, nem pedig törékeny alkatok. Nagyon érdekes, hogy én igazából bármit meg tudok csinálni, ha hisznek bennem, és jól vagyok vezetve. Az utóbbi időben például megtalálnak alkatomhoz nem teljesen simuló dolgok is, de ez valóban csak attól függ, hogy valakit egy fokkal jobban érdeklek, vagy sem. Az idő múlásával egyre jobban kezdett foglalkoztatni a líra, a törékenység, a finomság, és azt gondolom, valamilyen mértékben ezt be is vonzom a szerepeimben. Ezt újabban talán mások is meglátják bennem, s ennek örülök.


Fotó: Dömölky Dániel

* Több színházban játszottál már, csak néhányat említsünk meg: Pesti Színház, Merlin, Maladype, Gyulai Várszínház, Radnóti Színház. Jelenleg hol dolgozol?

— Hét évig voltam a Radnóti Színházban társulati tag, de most úgy döntöttem, szabadúszóként folytatom. Ennek nincs különösebb oka, csak annyi, hogy úgy éreztem, változásra van szükségem, új kihívásokra, terekre, partnerekre. Új műfajokra vágyom. Túl rövid az élet, én pedig egy sokszínűbb pályát szeretnék a magaménak tudni. Nagyon érdekes, de ez a hozzáállás eddig bejött. Független színházak is hívtak, most a Madáchban dolgozom. Különféle műfajok váltakoznak, játszom nagyszínpadon, kisszínpadon, rengeteg új emberrel ismerkedem meg, kollégákkal, alkotókkal, s ez motivál. Fontos a váltás. Frissebb és nyitottabb leszel tőle.

* Szerinted mit kaptál azzal, hogy sokáig más országban, más közegben éltél és szocializálódtál?

— Elképesztő önállóságot. Mindenben, amit elértem és tudok, az is benne van, hogy honnan jöttem; hogy azoknak a gyermeke vagyok, akiké vagyok; hogy abban az értékrendben nőttem fel, amelyikben felnőttem. Ezek nagyon meghatározó tényezők, s úgy védem őket, mint egy kincset. Ha elbizonytalanodom vagy félek, nagy erőt merítek ebből.

* A film is nagyon gyorsan megtalált. Hajnali láz, Utóélet, hogy csak néhányat említsünk, és legutóbb a Kincsem női főszerepe. Milyen volt egy ekkora kaliberű projektum létrehozásában részt venni?

— Nem készül minden évben ilyen nagyszabású film ebben az országban, ezért hatalmas élmény volt részt venni benne, illetve eljátszani a női főszerepet. A munka egyáltalán nem volt könnyű. Egy filmforgatáson különösen nem szabad hibázni, rossznak lenni. Erre nincs idő. Amekkora ajándék, annyira nehéz is mentálisan elviselni. Persze munka közben nem ezzel foglalkozom. Az életem fél évig a Kincsem forgatásáról szólt, mely négy-öt hónapig tartott, azzal, hogy előtte két hónapig tanultam lovagolni, hiszen volt egy vágtajelenetem is. Ha filmben dolgozol, fizikailag és mentálisan is nagyon vigyáznod kell magadra. Nem törhet el a lábad, nincs olyan, hogy megbetegszel, és arra sincs időd, hogy mentálisan ne érezd jól magad. Elképesztő felelősség. Volt olyan nap, hogy hatszáz statiszta vett részt a forgatáson, óriási jeleneteket kellett felvenni több kamerával. Te mindennek csak egy icipici alkatrésze vagy, és ha nem úgy működik minden egyes alkatrész, ahogy kell, akkor a gépezet nem indul be. Sokat tanultam a Kincsem-forgatásból, és örülök, hogy benne vagyok egy olyan alkotásban, amely fennmarad az utókornak. Tudod, ez olyan, mint például az Egri csillagokban játszani. Ez egy közönségfilm. Nem Cannes-ba készült. Az emberek is nagyon szeretik. Ezt egy igényes, ízléses közönségfilmnek szánták, mely eljut az emberekhez, s ez teljes mértékben sikerült is.


Fotó: Valami Hektor

* Én még mindig nem láttam, de már nagyon szeretném megnézni. Az előzetesekből az volt a legszembetűnőbb, hogy egy óriási hajkorona van a fejeden, és hogy látványos jelmezekben kell játszanod.

— Ehhez a kinézethez négy órát kellett dolgoznia a sminkesnek, a fodrásznak és az öltöztetőnek. Póthaj, frizura, ruha, smink, fűző... S nekem ezután órákig ebben kellett lennem. Az állandó smink- és hajkorrekció is megterhelő. Ha hatkor kezdődött a forgatás, értem kettőkor jött a kocsi, s ez így ment hónapokig. Kijössz a sminkbuszból, és azt érzed, hogy mindjárt elájulsz, pedig még el sem kezdődött a forgatás. Alázatosan viseltem mindezt, eléggé kemény volt.

* Egy ekkora produkció esetében elkerülhetetlenek a negatív kritikák is. Ilyenkor, de akár egy-egy bemutató után is, remegve írod be a neved a keresőbe, vagy ez már nem foglalkoztat?

— Az idő múlásával az ember hozzáállása is változik. Amikor elkezdtem, érdekelt a kritika. Volt, hogy nagyon megviselt, illetve olyan is, hogy jólesett, amit írtak rólam. Ma már viszont akármit kapok, azt a helyén kezelem. Tudom, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem. Van egy-két szakember, mentor az életemben, akinek a véleménye fontos számomra, mert rájuk figyelve tudok fejlődni.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
A legnagyobb kincse a humora...
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink