Több évtizedes eredményes munkájáért 1964-ben Májusi Díjban, 1989-ben Jovan Mikić Spartak-díjban részesült, 1998-ban megválasztották Szabadka díszpolgárává, 2016-ban pedig a vajdasági sportélet felvirágoztatása, a tehetséges fiatalok felkarolása és gondozása terén példamutató pedagógusi pálya elismeréseként átvehette a Magyar Arany Érdemkeresztet. 1992-ben való nyugdíjba vonulása után a Spartacus Úszóklub veterán csapatának tagjaként sorra nyerte az érmeket bel- és külföldi versenyeken egyaránt.

* Hogyan kezdődött a sport iránti szerelem, és melyik sportág állt legközelebb a szívéhez? 

— A jégkorong volt az igazi sportom, azért is sántikálok most — kezdte a beszélgetést. — Az ikertestvéremmel, Jánossal Szalatornyán nevelkedtünk, ahol édesapám tanítóként dolgozott, viszont ott nem volt alkalmunk sporttal foglalkozni. Tizenhárom évesek voltunk, amikor édesapánkat Palicsra helyezték, az egykori fürdővárosban akkoriban gazdag sportélet zajlott. Az úszás, a vitorlázás, az evezés, a tenisz, az asztalitenisz, a jégkorong és a vízilabda közül választhattunk. Kmec Jenci akkor már úszott a Bagolyvár előtt kialakított pályán, így elsőként mi is ezt a sportágat próbáltuk meg. Az első versenyünkön 50 gyorson az élmezőnyben végeztünk. Az úszásnál maradtunk, Matkovics Tiborral, Kovács Bélával, Vermes Istvánnal nagyszerű csapatot alkottunk. A Hazatérés bajnokságban váltóban János, Kmec Jenci, Ivo Đelmiš és jómagam több érmet is nyertünk. Az úszáshoz csakhamar a vízilabda is társult.

Ladócki Gábor (Szalai Attila felvétele)

* Télen, amikor sem úszni, sem vízilabdázni nem lehetett, színre lépett a jégkorong. 

— Láttuk, hogy télen mindenki korcsolyázik, így édesapánkat rábeszéltük, hogy vegyen nekünk egy-egy pár korcsolyát. Kezdetben csak néztük a hokizókat, akik az egyik mérkőzésen 10:2-re verték az óbecseieket. Mi is edzettünk, és bekerültünk a pionírcsapatba, viszont nem hoki-, hanem kulcsos korcsolyában játszottunk. A két Dukai, a két Vinkó, Jónás, Bugarinović voltak az akkori csapat legjobbjai. 1941-ben délvidéki bajnokságot tartottak, melyen a mi csapatunkon kívül az óbecseiek, a szegediek és az újvidékiek vettek részt. Amikor több mint tíz góllal nyertünk a szegediek ellen, azt mondták ránk, hogy belőlünk igazi jégkorongozók lesznek. Így is történt.

* Hogyan kerültek a marosvásárhelyi tiszti középiskolába?

— Tudtuk, hogy ott kiváló a jégkorongcsapat, így elmentünk az erdélyi városba. Két évet el is végeztünk, majd 1944 decemberében az egész iskolát Németországba helyezték át. Az oroszok nyomultak előre, mi pedig Dániában angol fogságba estünk. Visszatérve a fogságból beiratkozunk a szabadkai technikumba, ám 1946 januárjában huszonötödmagunkkal, a palicsi népbizottságtól kapott „karakterisztika” miatt, mely szerint rossz szellemet vittünk az intézménybe, eltanácsoltak bennünket az iskolából. Az volt a bűnünk, hogy tiszti iskolába jártunk. Két évig nem vettek fel bennünket Jugoszlávia egyetlen középiskolájába sem. A gimnázium 5. és 6. osztályát magánúton végeztük el, a 7. és a 8. évet viszont már rendes diákként. A gimnázium után a belgrádi Testnevelési Főiskolára iratkoztunk.

* Úszásban 100 pillangón és 200 mellen megnyerte Szerbia bajnokságát, jégkorongban pedig a Spartacus csapatával kétszer is harmadikak lettek az országban.

— Ahogy bekerültünk a Testnevelési Főiskolára, átigazoltunk a Partizan csapatába, ahol tárt karokkal fogadtak bennünket. A fekete-fehérekkel ötször nyertük meg az országos bajnokságot. A vádak, melyek az iskolából való eltávolításunkhoz is vezettek, elég sokáig kísérték az életünket, a Belgrádba való szerződésünkkor azonban ez a vádaskodás megszűnt. 1951-ben Ausztriába és Németországba kellett volna utaznunk a Partizan együttesével, Szabadkáról azonban nem kaptuk meg a szükséges engedélyt. Attól tartottak, hogy kint maradunk. Ekkor közbeléptek a belgrádiak, így mi is mehettünk a csapattal. A jugoszláv válogatott tagjaiként bejártuk egész Európát, egy B és egy C csoportos világbajnokságon is jégre léptünk. Később visszatértem a Spartacusba, és bejutottunk az I. ligába.

* Játékvezetőként közreműködött a norvégiai ifjúsági világbajnokságon, a szentpétervári (akkor leningrádi) és a moszkvai vb-n, az 1984. évi szarajevói téli olimpián pedig a Jugoszláv Jégkorongszövetség Játékvezetői Testületének elnökeként dolgozott.

— A jégkorongmérkőzések lebonyolításával foglalkoztam, feladataim közé az időmérő és a gólbírók, valamint a meccseket vezető játékvezetők kiválogatása, illetve felkészítése tartozott. Vigyáznunk kellett, hogy a szünetek után a mérkőzések másodpercre pontosan folytatódjanak, mivel az egyik külföldi tévétársasággal kötött szerződés értelmében egy pillanatot sem késhettünk.

* Rengeteg mérkőzésen fújt a hazai I ligában is.

— Az egyik évben a Jesenice—Olimpija bajnoki döntőn működtem közre. A ljubljanai csapatban nyolc jesenicei hokis is pályára lépett. A játékosok egyszer csak összeugrottak a rendkívül kemény mérkőzésen. Két sportolónak is kétperces kiállítást kellett volna adnom, ám meggondoltam magam, hiszen a közönség számára nem annyira élvezetes a meccs, ha mindkét oldalon kevesebben játszanak. Odahívtam hát a két érintettet, és megkértem őket, fogjanak kezet. Így is tettek, én pedig a közönségtől hatalmas tapsot kaptam. Mindig pártatlanul bíráskodtam. A Crvena zvezda zágrábi vendégjátéka alkalmával a piros-fehérek megkértek, hogy kedvezzek nekik. Nem jártak sikerrel, sosem húztam egyik csapatnak sem. Kértem, hogy a Spartacus mérkőzéseire ne küldjenek ki.

* A testnevelési egyetem befejezése után hogyan alakult a tanári pályája?

— 1954-ben a magyar gimnáziumban kezdtem tanítani, majd leszerelésem után a tanítóképzőbe kerültem. Később a Műszaki Középiskolában dolgoztam, majd tizenhét évet a Műszaki Főiskolán töltöttem. 1992. október 2-án vonultam nyugdíjba, negyvenhárom év után. Tanári pályafutásom alatt több kiváló csapatot edzettem. A tanítóképzőben a női kézilabdacsapatunk még a Spartacus országos bajnokcsapatát is kiütötte a jugoszláv kupából. Csapatomat olyan kiváló játékosok alkották, mint a balkezes Vincer Magda, Kiscsepegi Rózsa, Zsunyi — a későbbiekben Menyhárt — Borbála, Anđelka Nenadić, Körmendi Teréz... A tanítóképzős csapattal zsinórban háromszor nyertük meg a szerbiai csapatbajnokságot atlétikában. Nagyon sok fiatal később a Spartacusban folytatta pályafutását. A későbbi olimpikont, Slavko Kurbanovićot én vittem le a Fekete-fürdőbe úszásoktatásra. Az országos bajnokságon ezüstérmet szerzett, a Crvena zvezda színeiben pedig országos csúcsot döntött, majd kijutott az 1968. évi mexikói olimpiára.

* Szabadkát sokan a sportok városaként emlegetik. Ön egyetért ezzel?

— Már nem vagyunk a sportok városa. Úgy hozzák ide a játékosokat, mintha nálunk nem is léteznének. Szerintem az edzők sem megfelelőek, és a sport sem kap elég támogatást. Focimeccsekre régóta nem járok, pedig korábban egyetlen labdarúgó-mérkőzést sem játszottak le nélkülem. A többi sportág küzdelmeit sem látogatom, szerintem a szabadkai sport téves útra tért. A női kézilabda sok éve megszűnt, pedig a mieink nem felejtettek el kézilabdázni. Fedett jégpályánk sincs még. Az úszás sem kapja meg az őt megillető helyet, holott minden gyereket meg kellene tanítani úszni.

* Mit üzen a fiataloknak, miért sportoljanak?

— Elsősorban a saját egészségük megőrzése miatt, másodsorban pedig a sport kiváló szórakozás, az ember világot láthat, sikerélményekhez juthat, illetve életre szóló barátságokat köthet — fejezte be a beszélgetést a 90. életévét hamarosan betöltő Ladócki Gábor, akinek gratulálunk és még számtalan egészségben, boldogságban eltöltött évet kívánunk!