Vekerdy Tamás pszichológus azt állítja, a kiközösítés táptalaja a bizonytalanság, valamint az önbecsülés hiánya, illetve az ennek levezetésére alkalmazott agresszió.

Egy osztály úgy teremt közösséget, hogy ellenséget keres egy olyan gyermek személyében, aki valamiben eltér az „átlagtól”. Vagyis igaz a mondás, hogy a közös ellenség összekovácsol, sőt, önmagát tekinti normának, s a tőle különbözőt „különösnek”, „hibásnak”, „deviánsnak” véli. A kiközösített személyben rendre megmutatkozik az önbizalom hiánya. Nem ritka, hogy egy jó tanulmányi átlagú diák lesz áldozattá — ilyenkor a stréberség vagy más, olykor felettes pozíció miatt nem tudják őt elfogadni. Közben kihasználják az igyekezetét, hogy magának barátokat szerezzen. Nem igazán a külső jegyek számítanak a kiválasztott szerepében, ezek esetleg hajlamosíthatnak.

Ranschburg Jenő pszichológus szerint a gyermek verése olyan mértékben rombolja a személyiségét, hogy abból aztán a frusztráció, a szorongás gyakran agresszivitást idéz elő. Az otthoni minta az együttműködés kialakulásában is nagy szerepet kap, ha ugyanis a gyerek ennek örömét tanulja a családban, akkor más közösségekben is ennek értelmében működik majd.

Vekerdy azt is mondja, hogy az erőszakos anyák gyermekei jóval nagyobb arányban részesülnek társaiktól visszautasításban, mint a szeretetteljes anya-gyermek kapcsolatban élők.

Amikor kiközösítik a gyermekünket, az első gondolatunk természetesen az, hogy bemegyünk az osztályba, és sorra lepofozzuk azokat, akik ilyet tesznek a „kicsinyünkkel”. No de, hogyan ismerjük fel, ha baj van? A kiközösítés jele lehet, hogy a gyermek hirtelen vagy fokozatosan megváltozik, visszahúzódó lesz, úgy tesz, mintha ott sem lenne. Egyedül van egész nap, s egyre agresszívebbé válik. Az áldozat mélységes félelmet él meg: Mi fog most történni? Meddig tart még? Ráadásul egy idő után természetessé válik ez a felállás, a „nézők” elfogadják a bántalmazó személyét, és nem tesznek semmit azért, hogy megvédjék az áldozatot.

Az elutasítás, kirekesztés porig rombolja az ember önbizalmát és önértékelését. Olyan érzések gyötrik, mint: Nem vagyok értékes. Nem vagyok elég jó. Engem senki sem szeret. Nincs is rám szükség. Vagy: én vagyok a szükséges rossz! És valóban, azokat az embereket, akik magukat utálják, nehéz szeretni. Érdemes kivizsgálni, vajon maga az áldozat mutat-e hajlandóságot arra, hogy a többiekkel legyen. Ilyenkor sokat segít, ha igyekszik félretenni a félénkségét, és nyitni mások felé: például szakkörökre járni, közös projektumokban részt venni. A közösség részeként lehetőség nyílik, hogy jobban megismerjük a másikat, és mi is többet mutassunk magunkból.

Hogyan segíthetünk a kirekesztett gyermeken? Az első és legfontosabb, hogy teremtsünk megengedő, elfogadó és leginkább szeretetteljes légkört a családban. Semmiképp se hibáztassuk őt. Éreztessük vele, hogy bízunk a döntéseiben, beszélgessünk sokat, érezzük jól magunkat a családi együttlétekben. Ezáltal a gyermek könnyebben megosztja majd velünk óvodai/iskolai gondjait. Mindezek után pedig mutassunk irányában elfogadást. Ha a baj állandósul, feltétlenül be kell vonni az óvónőt vagy az osztályfőnököt is. A probléma kezelése és feldolgozása nem gyors folyamat, olykor több beszélgetésre is szükség lehet — egyéni és osztályszinten egyaránt. Mielőtt beleavatkoznánk a konfliktusba, kérjük ehhez a gyermek engedélyét. Ha elmeséli az eseményeket, hagyjunk időt, hogy mi magunk is megbirkózzunk saját indulatainkkal. Gondoljuk át közösen, miért csinálhatja mindezt a véleményvezér.

Sokat segíthet a drámapedagógia által alkalmazott szerepjáték vagy egy mediátor, szakember bekapcsolása is. Az intézményváltás csak az utolsó megoldások között szerepeljen, mert egy másik közösségben a gyermekünk újonnan érkezett diákká válik — márpedig az ilyenek szintén gyakran lesznek kiközösítettek, főleg, ha a már korábbi áldozatszerepet is előidéző személyiségbeli okok nem változtak meg. Mindezeken kívül az otthon mindig legyen menedék, ahol a gyerek megértésre, elfogadásra talál, hiszen ezáltal is megnő az önbizalma. Megoldás lehet a szabadidő új aktivitásokkal való feltöltése — viszont minden esetben kerüljük a négy fal közé zárkózottságot. Az új programokon új barátokat is szerezhetünk. Emellett tarthatunk önvizsgálatot is, hogy meggyőződjünk róla: volt-e oka annak, hogy kiszorultunk egy közösségből.

A kiközösítés egyik oka lehet, hogy a csoport egy tagja csak azzal tudja kimutatni a hatalmát, ha uralja a közösséget, ehhez pedig kipécéz magának valakit, hogy aztán rajta demonstrálhassa, mire képes. A kortárscsoport ereje pedig ilyenkor mutatkozik meg igazán, hiszen egy-egy tagja magától és egyedül képtelen lenne erre. A legtöbb fiatal a népszerűség, az elfogadás oltárán feláldozza azokat az alapértékeket, amelyeket egyébként képviselne. Így aztán nem lóg ki a sorból. A helyzet megoldását az áldozat nélkül nem lehet elindítani, ha azonban nincs valódi változás, akkor szóba jöhet a már említett intézményváltás.     

A korábban kiközösítést elszenvedett személyek beszámolóiból sajnos azt látni — főleg, ha ez kora gyermekkorban, illetve az általános iskolában történt —, hogy amin átestek, azt felnőttkorukban is maradandó traumatikus élményként emlegetik. Ez is arra mutat, hogy ezeket a folyamatokat még csírájukban kell elfojtanunk, és ha valamely problémamegoldásunk meddőnek bizonyul, akkor tovább kell dolgoznunk rajta. Sőt, ha az áldozat megtalálja a saját erőforrásait, és kiszakad ebből a láncból, akkor a csoport gyakran — ismét a saját gyengeségeit felismerve a másikban — új áldozat után kutat.

Aki megtanul odafigyelni a többiekre, az nem lesz bántalmazó, mert tudja, hogy az a másik embernek rossz. Az empátia átadása pedig a szülők feladata. Ha beszélgetünk ezekről a helyzetekről, az sokat segít. Hagyjuk, hogy a gyermek kifejezze az érzéseit, sőt, támogassuk is őt ebben, mert ez a konfliktuskezelésben is segítheti. Ha kiderül, hogy a gyermekünk bántalmaz, nem szabad összeomlanunk, ettől ő még nem rossz. Figyeljünk rá, s keressünk valami mást, ami csökkentheti a feszültséget, s ezzel háttérbe szorítja a bántalmazó viselkedést.