— Volt egy időszak, amikor annyira szégyelltem magam, hogy legszívesebben országgá-világgá kürtöltem volna, milyen rongy ember lettem — mondja a beszélgetőtársam, kalapját a kezében forgatva. — Napszámosszülők egyetlen gyereke vagyok, és nem volt ugyan sem rengeteg játékom, sem minőségi öltözékem, de a szüleimtől annyi szeretetet kaptam, hogy az mindenért kárpótolt. Innen alig 30 kilométerre található a tanya, ahol születtem és felnőttem, az ottani temetőben nyugszanak a korán elhunyt szüleim is, és ha meghalok, engem is melléjük temetnek. Hiszem, hogy odaát is szeretettel ölelnek majd magukhoz. A beszélgetést megkésett bocsánatkérésnek szánom…

A ház, melyben születtem, eleinte nem volt a miénk. A szerény, kis tanyán egy tehetősebb, helybeli gazda állattenyésztéssel foglalkozott, a kétszobás, földpadlójú házikónak pedig az volt a rendeltetése, hogy a jószág gondozásával megbízott munkás éjjel-nappal ott legyen. Apám legénykorában ott szolgált, így amikor megnősült, maradhatott is anyával annak fejében, hogy továbbra is gondját viseli az állatállománynak. A szüleim valóban úgy dolgoztak, illetve úgy vigyáztak mindenre, mintha a saját tulajdonuk lett volna. Iskolába jártam, amikor a gazda szinte aprópénzét eladta nekik a házat, hogy végre saját otthonuknak érezhessék. A közelben csak négyosztályos iskola volt, így a felsőt már a közeli falu iskolájában jártam ki.

Ekkor láttam először, hogy az iskolatársaim szülei másként öltözködnek, mint az enyémek. Ez azonban egy cseppet sem zavart. Nem voltak nagy terveim az életemmel, természetesnek vettem, hogy a nyolcadik osztály után dolgozni kezdek a tanyán. Hiszen a szüleim szemében a jó, gondos parasztgazda is rendkívül értékes ember volt. Egy szomszédos tanyán élt egy ugyancsak szegény család, mely örökbe fogadott egy lelenc kislányt, aki két évvel volt fiatalabb nálam. Játszani nem volt időm, de vasárnaponként, ha a falusi templomba mentünk, találkoztam vele, és sokat beszélgettünk. Nehezen szoktam meg, mert furcsa nézetei, szokásai voltak — teljesen eltértek attól, amit otthon tanultam. De jól megvoltunk. És amikor hazajöttem a katonaságból, összeházasodtunk. Nem mondhatom, hogy mulya vagyok, de a kapcsolatunkban ő vitte a szót. És ez eleinte nem is zavart. Néhány év múlva kiderült, hogy nem lehet gyerekünk, így az élet más területeiben igyekeztünk örömet lelni. Ő néhány év alatt valósággal kivirágzott, másként kezdett beszélni, öltözködni. Rendkívüli kézügyessége volt, gyönyörűen kézimunkázott. Eleinte egyedül járt a kiállításokra és a vásárokba, idővel viszont én is vele mentem — és ámulva néztem, hogyan változik meg ilyenkor. Közben állandóan azt hajtogatta, mennyire szégyelli a nevelőszüleit, legszívesebben megkeresné az igaziakat. Persze, azt is gyakran hangsúlyozta, hogy ő igenis vitte valamire az életben, ezért nem engedi meg, hogy a „vadparaszt” szüleink szégyent hozzanak rá.

Egy alkalommal kórházba került, és a vasárnapi látogatásra a szüleim is bejöttek a városba. Anyám az ünneplőkendőjét kötötte a fejére, az elmaradhatatlan kötője pedig keményített, vasalt volt. Ma is látom a visszeres lábát a műanyag papucsban, a repedezett sarkáról pedig még tégladarabbal sem tudta lesúrolni a beívódott földet. Jóságos, széles mosolyától azonban még az ég is kiderült. De a feleségem nem engedte, hogy megpuszilja, sőt, azt sem, hogy az ágya közelébe menjen. Szomszéd néninek szólította, és amikor anyámék elmentek, megkérdezte tőlem, hogyan tudtam elviselni anyám közelségét — neki ugyanis lesül a bőr a képéről a nővérek előtt, hogy ilyen a rokonsága. El kellett ismernem, hogy a szüleimről messziről lerítt, melyik réteghez tartoznak. És lassan én is kezdtem szégyellni őket. Ezt anyám azonnal érzékelte, de egyetlenegyszer sem tett szemrehányást. Mindig azt mondta: csak ti legyetek meg jól, éljetek boldogan. Tudtam, hogy becstelenül viselkedek, de a feleségemet sem akartam megsérteni. Csak akkor józanodtam ki igazán, amikor apám meghalt. Azonnal hazamentem, segítettem a temetés körül, de a feleségem egyetlen teendőből sem vette ki a részét. Anyám, falusi szokáshoz híven, hangosan siratta apámat, erre a feleségem megfordult, és otthagyta a szertartást. Szerinte anyám gusztustalanul viselkedett. Ekkor léptem fel először a szüleim védelmében, viszont a feleségem szerint én sem vagyok különb — még az uborkafára is alig tudott felhúzni ennyi év alatt, de onnan is lepottyantam. Mert ízig-vérig paraszt vagyok, akár a szüleim, sosem lesz belőlem semmi. Anyám két évvel élte túl apámat, addig még a feleségemmel voltam. De a temetés után beadtam a válókeresetet, és most egyedül élek a szüleim szerény, kis házában. Viszont még nélkülük is melegség sugárzik felém a lakás minden zugából. Érzem, hogy nem haragszanak rám, amiért szégyelltem őket.

A nyitókép illusztráció: Foter.com