— Nem a gyász miatt vagyok feketében — mondja az asszony —, hiszen a férjem tizenöt éve halott, Pityu után pedig nem is vettem fel a gyászt. Egyszerűen így érzem jól magam, pontosabban: legékesebben a sötét ruhám tanúskodik arról, hogy érzem magam. Tudja, megértem már hét évtizedet, átvészeltem rengeteg megpróbáltatást, volt az életemben derű és ború is, de úgy látszik, még mindig van olyasmi, amitől teljesen kiborulok. Nem állítom magamról, hogy csupa szív teremtés vagyok, de nem tudok elmenni olyan dolgok mellett, amelyek megráznak, és amelyeken különösebb erőlködés nélkül segíteni tudok. Nem is értem, miért nehéz az utcán felsegíteni egy idős személyt, aki megbotlott, vagy miért kell messzire elkerülni egy fiatal anyukát, aki a babakocsi mellett még két gyereket igyekszik biztonságosan átkísérni az úttesten. Miért hidegülünk el mi, emberek egymástól, hiszen a jóisten társas lénynek teremtett bennünket!

Tanyasi születésű vagyok, alig voltam tizenhét éves, amikor „eluszkocsiztam”, vagyis megszöktem a fiúval, aki egy éve udvarolt, de a szüleinek nem volt pénzük, hogy lakodalmat csináljanak a fiuknak. Mi ketten azonban megoldottuk a helyzetet: egy vasárnapi bál után ott maradtam náluk, és amikor betöltöttem a tizennyolcadik évemet, megtartottuk a polgári esküvőt. Gyerekünk sajnos nem lehetett, mindkettőnknél találtak az orvosok valami „hibát”. Belenyugodtunk a sorsunkba, és harmincnégy éven át egymásnak éltünk. Néhány évvel az esküvőnk után elhatároztuk, hogy külföldön próbálunk boldogulni, nekem Belgiumban élt ugyanis egy nagynénim, aki azt mondta, munkát tud nekünk szerezni. Mintegy húsz évig éltünk Nyugaton, és akkor jöttünk haza, amikor a férjem elérte a nyugdíjkorhatárt. Itthon a városhoz közeli tanyavilágban vettünk egy kis telket, a rajta levő régi házat kicsinosítottuk, és ott éltünk — én még most is.

A férjem halála után elég sokáig kerestem a helyem, de sehol sem éreztem magam igazán jól. Pedig időközben én is elértem a nyugdíjkorhatárt, és egy igen szép összeget kapok a belga nyugdíjalaptól, nincsenek anyagi gondjaim. Lassan megismerkedtem a szomszédokkal, egy furcsa, de kedves családdal. Két felnőtt lányuk volt, és a környéken azt mesélték róluk, hogy a férj régen gyakran verte a családját. Ezenkívül ivott is, jószerével minden este részeg volt. Amikor közelebb kerültem hozzájuk, a férfi már nem verekedett, és ha részegen sokat okoskodott, a feleségétől és az egyik lányától megkapta a magáét. A lányok férjhez mentek, a szomszédasszony pedig megismerkedett valakivel a piacon, ahol árult. Amikor a szomszéd megtudta, még egyszer utoljára jól megverte az asszonyt, aki ezután elhagyta a férjét. Elég jól szituáltak voltak, állattenyésztéssel is foglalkoztak, egyszóval volt mit a tejbe aprítaniuk. A szomszédasszony ezután összeköltözött a férfival, de a férjétől sosem vált el törvényesen. A szomszéd tehát egyedül maradt. Eleinte néha sajnálatból vittem át neki ebédet, és ha kellett, kivasaltam az ingjeit, mert a lányai sem jártak hozzá gyakran. Azt hiszem, érthető, ha két magányos ember egymást vigasztalva idővel összemelegszik.

Nem költöztünk össze, de mindennap együtt voltunk. Mindent megtettem azért, hogy leszoktassam az ivásról. Csaknem két évbe telt, mire megszűnt a függősége. A felesége tudta, hogy együtt vagyunk, de sosem kellemetlenkedett. Az egyik lány minden fenntartás nélkül elfogadott, a másik viszont hallani sem akart rólam. Ha éppen ott voltam, amikor megérkezett, addig ült az autóban, amíg haza nem mentem. A férfival jól megvoltunk, és azt is közöltem vele, hogy nekem semmi sem kell, ami az övé. A lányának is elmondtam, hogy nekem az apjuktól csak egy kis megértésre, figyelmességre van szükségem. És ezt annyira szó szerint értették, hogy amikor az apjuk váratlanul meghalt, egyiküknek sem volt pénze a temetési költségekre — én temettettem el. De ez talán így is volt rendjén, hiszen az én párom volt. A temetésen megjelent a felesége is, és megkért, ne menjek a koporsó közelébe, hiszen senkije sem vagyok. Egy barátnőmbe kapaszkodva kísértem a kriptáig, és tisztes távolságból könnyeztem meg a búcsút. A halála utáni osztozkodás igen emlékezetes volt: a két lány és az anyjuk ugyanis összeverekedtek. A fiatalabb lány, aki kapcsolatot tartott velem, behízelegte magát hozzám, és ha nem eszmélek fel idejében, talán még az otthonomból is kitesz. Sokszor, amikor elmegyek Pityu háza előtt, magamban felteszem a kérdést: Ugyan, látod-e mindazt, ami itt történik? Te már közelebb vagy az Úrhoz, kérdezd meg, miért engedi, hogy kihaljon az emberség belőlünk?!