- Barát István fotója

Pancsován második alkalommal tartották meg a Silladri elnevezésű vajdasági magyar kamara népitánc-fesztivált. A rendezvény kezdetén Ki népe vagyunk? címmel Fehér Attila tartott előadást, amelyben a távolabbról érkező vendégeknek próbálta meg felvázolni, honnan is érkeztek a vidéken élő székelyek ősei, milyen a viseletük, a tárgyi hagyatékuk. Érdeklődésünkre elmondta, hogy elsősorban a saját településén, Hertelendyfalván kutat, de Bonyhádon és Kakasdon is felkeresték már a bukovinai székelyeket.
- Régi fényképeket kerestünk, különféle tárgyakat fényképeztünk le, de azok között is elsősorban a szőtteseket, mint a törülköző, a zsák, a tarisznya, a festékes. Próbáltunk mindent megörökíteni, amit kézzel csináltak. Amit ott gyűjtöttünk, az részben megmaradt nekünk, részben különböző múzeumokba került. Azon dolgozunk, hogy lejöjjön a néprajzi tábor ide Hertelendre, mert akkor jobban kikutathatnánk, kik vagyunk, honnan jöttünk. Itt is akadnak képek, mesék, történetek, sajnos, a tárgyi örökség már elég szegényes, de a festékes szőttesekből most a Silladrira is készítettünk egy kis kiállítást. A falu történetét Nagy Sívó Zoli bácsi valójában már könyvekbe öntötte, a Bukovina, mit vétettem? és A főváros árnyékában című köteteket elolvashatják az érdeklődők - mondta Fehér Attila, akit élvezet hallgatni, hiszen rendkívül ízes tájnyelven beszél. Megtudtuk róla azt is, hogy a szakmája esztergályos, de azzal nem nagyon lehet munkát találni. Két évig volt Szabadkán és Topolyán a néptáncpedagógus-képzés hallgatója, de anyagi okok miatt nem folytathatja.
- Az egyesületben táncos vagyok, és énekeltem is, de mivel az együttes eddigi vezetője elment Pestre, kényszermegoldásként vállalnom kellett a felnőtt tánccsoport vezetését. Most azon dolgozom, hogy az én irányításommal is minél sikeresebbek legyenek, és haladjanak előre. Egyébként a pancsovai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület jelenlegi aktív tagjainak a hetven-nyolcvan százaléka Hertelendyfalváról való, a táncosok közül szinte mindenki, és újabban jönnek Sándoregyházáról is.
Kérdésemre, hogy milyen arrafelé a magyar fiatalok élete, Attila azt válaszolta, hogy nem sokban különbözik a többiekétől, talán csak annyiban, hogy egyre kevesebb magyar szót hallanak. Gyors tempóban élnek, szeretik a modern zenét, néptánccal csak az egyesületen belül foglalkoznak. Azok, akik Belgrádban tanulnak tovább, általában visszatérnek, de külföldről már nehezebben kerülnek haza.