A negatív környezet vagy a panaszkodást túlzásba vivő emberek közelsége ellen alaposan fel kell készülni, hogy ne rontsák el az irigylésre méltó hangulatunkat. A panaszkodás mértéke sokaknál az egekben van, és sajnos kevesen vannak tisztában a gondjaik jelentéktelenségével, kicsinyességével.

Én is hajlamos vagyok az önzőségre, a szűklátókörűségre, és bosszantani tudnak olyan hétköznapi akadályok, amelyek felett mások mosolyogva átsuhannak. Szerencsére gyorsan észreveszem, ha átesem a ló túloldalára, és igyekszem az arany középúton haladni, amivel megkímélem a körülöttem élők idegrendszerét és a sajátomat is. Sokkal boldogabb és szelídebb volna a világ, ha nem nagyítanánk fel minden nehézséget az életünkben. Ahhoz, hogy kordában tartsuk a józanságunkat és az értékrendünket, olykor szükség van arra, hogy szomorú vagy megdöbbentő sorsokkal és életutakkal találkozzunk.

A minap egy nagyon kedves, és letisztult gondolkodású személlyel beszélgettem, aki a fiatal kora ellenére egy olyan betegségben szenved, amely az évek múlásával egyre jobban rombolja a szervezetét. Gyógyír nincs, csak tüneti kezelés, mely nem olcsó. Azon túl, hogy jó érzés volt elnyerni a bizalmát, figyelmesen hallgatni őt, alaposan rátelepedett a belső világomra a története. A másik erejét csodálva és becsülve szerencsésebb esetben átrendeződik bennünk az a bizonyos fontossági sorrend.

Ha közölnék velünk, hogy gyógyíthatatlan betegek vagyunk, és mától kezdve ezzel kell megtanulnunk élni, akkor mindjárt nem zavarna bennünket annyira az éppen aktuális időjárás vagy a sorban állás az üzletekben és a hivatalos intézményekben. Nem árt néha jó mélyen magunkba nézni, és elgondolkodni azon, hogy mit is kaptunk eddig az élettől, és egyáltalán mit tettünk meg a boldogságunk és a boldogulásunk érdekében.

Amióta megtörtént az említett beszélgetés, és felkapom valamin a vizet, azonnal elkezdem mantrázni, hogy: egészséges vagyok, minden rendben, egészséges vagyok... Perceken belül visszatér a nyugalom, és elkezdi fiatalítani magát.