Kevin nélkül nincs karácsony

Kevin nélkül nincs karácsony

Gyerekkoromban karácsonykor nagyapámmal leloptuk a díszes fenyőről a szaloncukrot, majd kis papírgalacsinokat tettünk az elfogyasztott finomságok helyére, hogy ne derüljön fény a turpisságra. Öreganyám tudta, hogy miért sündörgünk annyit a fa körül, de sosem szólt, mert tisztában volt vele, hogy az ünnepek után a csokoládéval bevont kis bonbonok szavatossági ideje lejár, és szinte ehetetlenné válnak.

Nem mintha olyan finomak lettek volna azok a sorozatban gyártott, kilóra vehető édességek, de akkor még nem is foglalkoztatott annyira az ízük, egyszerűen csak örültem neki, hogy a nagyszüleimmel lehetek.

Nagymamám egy alkalommal a vendégszobába hívott, és a szekrény mélyéről elővett egy ezüstpapírba csomagolt „igazi” szaloncukrot, melyet egy cukrász ismerősétől kapott valamikor régen. Kibontotta nekem, és ahogy megszagoltam, megelevenedtek lelki szemeim előtt ifjúkorom karácsonyai. Így az óév vége felé eszembe jutnak Kosztolányi Dezső gondolatai is, aki egy rövidke szösszenetében arról írt, hogy mennyire sajnálja azokat, akik még sosem tapasztalták az ajándékozás örömét. Akárcsak költőnk, jómagam is jobban szeretek adni, hiszen ha belegondolok, mindenem megvan, amire egy embernek szüksége lehet, és azt szeretném, ha másoknak is legalább ennyi jutna.

Sosem a csomagok átadása áraszt el szívmelengető érzéssel, hanem az arcokon tükröződő öröm. Az őszintén csillogó tiszta tekintet, melyet leginkább akkor szoktam érzékelni, amikor a páromat lepem meg valami aprósággal. Ilyenkor, decemberben a fűtött szobában a televízió halkra állított hangja mellett szeretek igazán pihenni a barátnőmmel. A reklámokat persze akarva-akaratlanul még így is meghalljuk, és ahogyan egy hónappal ezelőtt megtudtam, a Reszkessetek, betörők! című filmet közkívánatra az idén szenteste is műsorára tűzi a legnagyobb magyarországi kereskedelmi csatorna. Még a rádió is bemondta, hogy ebben az évben nem maradunk Macaulay Culkin nélkül. Emlékszem, néhány barátom már húsvétkor hőbörgött, hiszen már akkor biztosak voltak benne, hogy a műsorszerkesztők megint ezt az elcsépelt hollywoodi produkciót akarják majd lenyomni a torkukon. Amerika-tagadó cimboráim annak ellenére elégedetlenkedtek, hogy az említett mozi megtekintése nem kötelező.

Óvodásként sokakkal együtt én is csupán annyit fogtam fel Chris Columbus filmjéből, hogy a Joe Pesci és Daniel Stern által megformált tolvajok a végére nagyon pórul járnak. Az évek múlásával azonban rájöttem, hogy ez a képmese nem elsősorban két betörő szerencsétlenkedéséről, hanem egy apa és egy anya küzdelméről szól, akik csupán annyit kérnek a Mindenhatótól, hogy épségben viszontláthassák a kisfiukat. Ez egy fejlődéstörténet is, hiszen Kevinnek alig egy napja van rá, hogy felnőttként viselkedve elkezdjen gondoskodni önmagáról, segítség nélkül szállva szembe a betolakodókkal. Chris Columbus vígjátéka ezért olyan, mint a néhai rendezőóriás, Blake Edwards egy-egy komédiája, mely át van itatva egyfajta könnyfakasztó szomorúsággal is, mert, ugye, ahogyan Sinatra énekelte: That's Life, azaz ilyen az élet.   

Valamikor a nyolcvanas évek végén Johnny Carson a Tonight Show egyik ünnepi adásában felolvasott néhány Télapónak írt levelet. Érdekes, hogy amíg a jómódú tengerentúli gyerkőcök legtöbbje drága játékot kért, addig a nélkülöző kicsik testvérüknek kívántak valami szépet, vagy csak egyszerűen azt szerették volna, hogy boldog legyen a karácsonyuk. Állítom, kedves olvasók, hogy a szeretet a fontos, ez az elcsépelt szavacska. Mindezek fényében Kosztolányi is azért mondhatta, hogy jó adni, mert a mások arcán tükröződő mosoly talán minket is megtanít hálát adni és szívből örülni.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Filmtabletták
Sztárportré
  • Összeállította: Brasnyó Zoltán
  • 2016.02.22.
  • LXXI. évfolyam 7. szám
Facebook

Támogatóink