Kétkerekének

Kétkerekének

Imádok biciklizni. Valóban. Néha rájövök, miközben tekerek az utcákon fülhallgatóval a fejemen, hogy mennyire kevés elég a boldogsághoz.

Napsütés, bringa, valami jó kis jazz a fülbe és száguldás egy rakás nagy mosollyal a fejemen. És tényleg! Mi kell még hozzá? Esetleg egy jó nagy fagyi a kezembe nyáron, egy tál meleg leves ősszel és télen. Ennyi. Csak sajna úgy nehéz irányítani a vasparipát. Egész évben ott van alattam. Kivéve a havas időszakot. (Egy kis eső még nem riaszt el.)

És most végre-valahára Budapesten is kipróbálhattam a bringázást. Ez pedig olyan, mint a bicajozás PhD-je. Ez már nem Szabadka, hanem a nyüzsgés. Más Szabadka utcáit róni a kétkerekű vasparipán, és más egy nagyvárosban száguldozni. Egy olyan fővárosban, amely nem arról híres, hogy tele van kerékpárutakkal. A kölcsönbiciklim gazdájával beszélgetve este aztán természetesen szóba kerülnek a biciklilopások is, melyekben, úgy látszik, itt sincs hiány. Eddig két olyan kerékpárt loptak el tőlem, amelyet megsirattam. Egy türkizkéket és egy égőpirosat. Mindkettő ajándék volt. A türkiz szellőt sikerült visszavásárolni azoktól, akik ellopták (igen, nevetséges, és egy kicsit valami fekete komédiába illő, de nem volt más választás ott és akkor), a piros oldtimer viszont nem került elő. Brooks ülése a legkényelmesebb ülőalkalmatosság volt, egy kis „ping” hangot adó csengője a legszebb zene füleimnek. Bárhol le lehetett támasztani V alakú lábainak köszönhetően, nem voltak váltói, mégis külön egyéniségként változott napról napra. És valaki úgy gondolta, ez a kerékpár mégis inkább őt illeti meg.

A bicaj nem vicc. Mindenkinek a sajátja a legfontosabb. Mint egy kocsi. Csak ez éppen bicaj. És mindenkinek van egy-két jó kerékpáros története. Kinek ellopták, ki visszalopta, ki szétverte magát egy élesebb kanyarban (télen, jégen). Az én (talán a) legjobb történetem egy ócska, kék bicajhoz tartozik, melyről hónapokig azt hittem, hogy ellopták. Már meg is gyászoltam, majd sok hónap után egyszer újra ugyanabba az étterembe tértem be ebédelni, s a falának támasztva ott várt rám az ócska, kis kerékpár. Nem volt bezárva, mégsem kellett senkinek… Csak nekem, aki elfeledkeztem róla.

Nem is érdemes hát minőségi és drága bicajt vásárolni. S a mostani túrámon is volt egy érdekes eset. A Szabadkai útról karikáztam épp a belváros felé, amikor éreztem, hogy kilyukadt a gumi. Már éppen kezdtem volna az égieket szidni, amikor jobbra néztem, s azt láttam kiírva, hogy kerékpárszerviz. A javítás öt percig tartott. Nincs olyan, hogy rossz nap, ha van egy biciklid.

A lényeg tehát, hogy: „Nyeregbe, emberek, kevesebb benzin fogy, tisztább lesz a levegő, kerekebb a popsi. Nem kell hozzá sok.” És vigyázzatok a bicajokra, hogy ne kelljen sírnotok, mint nekem. Kedves országvezetők, nektek pedig azt üzenem, hogy tessék kiépíteni a bicikliutakat is!

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A terapeuta
Heti Jegyzet
Árhullám
Heti Jegyzet
Facebook

Támogatóink