Muszáj elfogultnak lenni akkor is, amikor vázoljuk Keszég Károly rövid életútját, hiszen rokontalan gondolkodó, szerkesztő létére mindig oda szólt, oda vágott, ahonnan szabadságvágyára, nemzetére lövöldöztek — Munkásságáról ma is elenyésző ismereteink vannak — Hogy mi lehet, mi lehetett a visszhangtalanság magyarázta, nem tudom, talán a minden időkben hézagos köztudat, de hát Keszég Károly lapjával, cikkeivel, maga mellé állított munkatársaival valószínűleg magára haragította a hatalom szolgáit, magukat a hatalmasságokat és a másként gondolkodó nemzettársait is — Mindössze negyvenhárom esztendőt élhetett — 1999 óta évente róla elnevezett riportpályázatot hirdet a padéi Takács Rafael Magyar Művelődési Egyesület — Még nem jutott, nem juthatott el pályájának csúcsára, amikor elhunyt — Nemrég, halálának évfordulóján, május 26-án a padéi temetőben a sírjánál Tóth Lívia újságíró-szerkesztő méltatta munkásságát, sok mindent elmondott arról az emberről, aki a hitét mindvégig megtartotta, de megkezdett munkáját nem fejezhette be. Lapjának, a Naplónak az első száma 1990. május 9-én jelent meg. Keszég Károly a Napló utolsó főszerkesztője volt, halálával a szabadelvű magánlap megszűnt...

„Mindig nagy gondban vagyok, amikor róla kell beszélnem. Mi, akik ismertük és szerettük, a barátunknak tartottuk — és ami még fontosabb: ő is a barátainak tekintett minket — tudjuk, milyen volt. Duzzogó, mogorva, örökké elégedetlen, de végtelenül segítőkész is egyben. Volt ideje mindenki gondjára, bajára, problémájára... Néha ugyan eszünkbe jutott, hogy talán ő is panaszkodni szeretne, de elhessegettük a gondolatot, hiszen olyan természetes volt, hogy mi megyünk hozzá. Azt mondtam az imént, nem beszélek róla, hiszen akik itt vannak, azok többnyire ismerték, fontosnak tartják ezt a májusi napot, és évről évre elzarándokolnak erre a helyre, hogy együtt emlékezzünk. Azoknak meg, akik egyszerűen tudomást sem akartak venni róla, felesleges szónokolnom. Most immár felesleges. Volt idő, amikor még lett volna értelme.” Tóth Lívia tudja, hogy a legfontosabb dolgokat nehéz elmondani, mert szavakba öntve összezsugorodnak. A papír, lapunknak ez az oldala azonban megőrizheti munkáinak a 'leltárát': Téves csatatéren I. publ. (többekkel), Szabadka, 1993; Téves csatatéren II. publ. (többekkel), Újvidék, 1995; Menni vagy maradni?, publ. (Grajlah Emmával, Tóth Líviával); Újvidék, 1997; Közegellenállás, publ.. Tóthfalu, 1998: Végvári panoptikum, kismagyar vajdasági leltár (Léphaft Pállal), Újvidék, 2000.

Keszég Károly, aki televíziós riporterként a szabadkai Népszínház magyar társulatának bemutatóiról is beszámolt, s ellátogatott a művelődési egyesületekbe a kamerákkal, a bánsági Padén született, 1954. január 21-én. Szülei, akik nem élhettek jómódban — egy iparoscsaládban nehezen gyűlik össze a pénz —, egyetlen gyermekükre úgy vigyáztak, mint a szemük fényére. A zentai gimnáziumban érettségizett, majd Újvidéken a BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének hallgatója lett, a tanulmányait azonban nem fejezte be (mi okból, nem tudhatjuk).

Érdekelte a színjátszás is, de aztán felcsapott tévéújságírónak. A művelődési rovatot vezette és a Jelen-lét című kulturális műsort szerkesztette. Színházi emberekkel készített interjúkat meg írókkal, művelődési dolgozókkal. Mindig úgy igyekezett, hogy maga háttérben maradjon, a lényeget riportalanyával mondatta el. Munkahelyén nem maradhatott sokáig, mert a nyolcvanas évek vége felé, amikor őrületbe taszították az országot, összeütközésbe került a nacionalizmus és háborús uszítás szolgálatába szegődő Újvidéki Televízióval.

Alapító tagja lesz a Naplónak. Ezt az ún. „naplós gárdát” egyszerűen eltávolították a televízióból, név szerint: Bódis Gábort, Németh G. Árpádot, Csíkos Zsuzsát, Balázs Attilát és természetesen Keszég Károlyt. 1993-tól 1996-ig Keszég Károly a lap megbízott főszerkesztője volt, 1996-tól 1997-ig pedig a főszerkesztője.

Keszég Károly a szó szoros értelmében az utolsó leheletéig szolgálta az olvasókat, a fedélzeten maradt, de aztán sokan elpártoltak tőle és a Naplótól. Harca reménytelennek tűnt, változtatni azonban nem akart. Vereségébe sem akart belenyugodni, az újabb kezdést fontolgatta, amikor a szíve felmondta a szolgálatot. Szenvedett. Nem tudta, hogy mihez kezdjen saját fajtájának a gáncsoskodásával, de azt tudta, hogy nagyon nehéz az igazsághoz közel férkőzni. Mégis akkor szerkesztett, írt, amikor mások behúzódtak az egérlyukba...