Kosztolányi művészetének a szülőhely, a család, a gyermekkor, a szabadkai gimnázium, tanulótársai, a város és annak lakói meghatározó ihletadói voltak. Autobiográfiai elemeket tartalmazó munkáiban a régi Szabadka találóan megrajzolt képe számtalan esetben tükröződik. Ezt Kosztolányi olvasói közül legjobban azok érzékelhetik, akik jól ismerik a várost, annak 19. századi életét, a századfordulón és a 20. század első felében itt élt szabadkaiakat. Ha csak az 1923-ban írt és Szabadkán játszódó Pacsirta c. regényt nézzük is, melynek főhőse az író húga, Kosztolányi Mária, becenevén Pacsirta, számos ismerős helyszínnel és személlyel találkozunk, bár tudjuk, hogy többször megváltoztatott hely- és személynevekről van szó. Hadd idézzünk most egy részletet (a csúnyácska leány apjáról van szó) a regény második fejezetéből, melyben Vajkayék Pacsirtát kísérik ki a szabadkai, a regényben a sárszegi vasútállomásra. ,,Ment-ment egérszürke ruhájában, és amikor a Széchenyi térre jutottak, mely Sárszeg egyetlen nagy tere, piaca, agórája, öntudatlanul pár lépést előresietett, hogy ne kelljen mellette lépegetnie. Itt volt a Városháza, itt volt a Baross kávéház, itt volt a gimnázium, évtizedek óta letaposott, rozoga kőlépcsőivel, kis fatornyával, melyben reggelente diákhívó harangszó csendül, itt volt a Magyar Király vendéglő, itt volt vele szemben a Széchenyi fogadó, egyik szárnyában a Kisfaludy Színházzal, és rézsút oldalt kilátás nyílt itt arra az egyemeletes, gipszrózsákkal, arany villámhárítóval díszített palotára is, a város egyik legszebb épületére, melyben az Úri Kaszinó székelt".
Természetesen felismerjük a színház épületét - ill. most már nem, amióta átépítés alatt áll -, melyben vendéglő is működött már 1853 óta, a színház meg csak egy évre rá, 1854-től. A hat oszlopra támaszkodó timpanonos építmény térre néző homlokzatán akkor még Szálloda Pest Városához cím volt kiírva. Itt jegyezzük meg, hogy ilyen nevű szállodák és fogadók akkoriban a Monarchia majd minden városában voltak, Kosztolányi talán ezért is változtatott a nevén.
A főtér legszebb épületében székelő Kaszinó (ma a Városi Könyvtárnak ad otthont), mely számottevő társadalmi tényező volt Szabadkán, a regénynek fontos színtere. Itt a Kaszinó könyvtári részlegében kanzsúrokon - ahogyan ezt Kosztolányi mondja -, amikor az urak ittak, ettek, kártyáztak, az üres könyvespolcokon tartották minden csütörtökön a zsúrokra készített tálat ,,melynek ecetes vizében fejessaláták s keménytojás-szeletkék áztak". Ilyenkor kötelező volt a cigányzene. ,,Csinos Józsi híres bandája odaállt a magas szárnyas ajtóba, s a prímás, az urak régi ismerőse, jó barátja, lélekkel cifrázta". A prímásban Piros Józsit ismerjük fel, aki nem is volt akárki: többek között József főherceg udvari zenésze, aki szerzeményeit Mária Dorottya főhercegnőnek ajánlotta. Petőfi megzenésített verseit pedig ,,méltóságos gróf Eszterházy Feri Úrnak" ajánlotta tisztelettel. Ezen a kottafüzeten, melyet Bécsben nyomtak, a következő olvasható: ,,Énekhangra kísérettel alkalmazta Gaal Ferencz. Ára 1 Frt. Kapható Budapesten minden zenemű kereskedésben és a szerzőnél Szabadkán”.
Ha már Gaal Ferencnél (1860-1906) tartunk, aki Szabadka zenei életének kiemelkedő alakja, hadd szolgáljunk egy Kosztolányi-regényfigura apropóján még egy érdekes helytörténeti adattal: A szabadkai Történelmi Levéltár őrzi azt a Piros József által komponált Agárverseny-csárdás címet viselő kottafüzetet, amelyen ez áll: ,,A Bács Bodroghmegyei Agarász Egylet által 1879. november 10-én Almáson rendezett agárverseny alkalmára írta és az egylet elnökének Nagyságos bajsai Vojnich Jakab úrnak mély tisztelete jeléül szerzé és ajánlja Piros Józsi". Hét nótát tartalmaz a füzet, mely a szerző saját kiadásában jelent meg Szabadkán. Bécsben nyomták 1879-ben.
Amíg a Kaszinóban Csinos Józsi minden csütörtökön húzta, az olvasóteremben mint mindig, Sárcsevics az újság fölé görnyedve olvasott - írja Kosztolányi. ,,...valami gazdag magánzó, szófukar agglegény, ki most is a Le Figaró-t olvasta. Ezért városszerte európai műveltségű férfinak tartották."
Persze hogy az volt. A szabadkai születésű dr. Zomborcsevics Vincéről (1810-1900), az ismert frankofilről van
ugyanis szó, aki a városi gimnáziumban tett érettségi után orvosi diplomát szerzett, de nem sokáig praktizált. Bankot alapított Vermes Gáborral, Szabadka egyik legtehetősebb polgárával, és könyveket gyűjtött. Megszállott bibliofil volt. A Kaszinó könyvtárába főleg azért járt, hogy a külföldi lapokat böngéssze, tudniillik az olvasóteremben német, francia és angol újságokra is előfizettek, Zomborcsevics pedig 6-7 nyelven beszélt. Magánkönyvtárában megvolt a francia enciklopédia teljes, 30 kötetes második kiadása. Voltaire-t olvasott meg a görög klasszikusokat, nem beszélve latin nyelvű orvosi könyveiről stb. Magyar könyveket is gyűjtött, többek között az Orvosi Tár c. szaklapra is előfizetett. Amíg a Kaszinóban fellelhető újságokat olvasta, lenézően tekintgetett a duhajkodókra. Az író így fűzi tovább a kanzsúr eseményeit: ,,Sárcsevics egészen elolvasta a Le Fugaró-t, az apróhirdetéseket is, az utolsó betűig. Bámulta a mulatókat, csóválta a fejét. å semmit sem érzett. Csak azt, hogy kár ennyi időért, ennyi fáradságért. Micsoda pazarlás is, micsoda nábobi tékozlás, szétszórni azt, amit átéltünk, kiloccsantani a borral együtt a padlóra. Valahol a Szajna partján ennyi jó szándékból, ennyi színből és érzésből építmények emelkednének, könyvek íródnának. Ha elmondanák az urak, mi jár ilyenkor fejükben, abból több könyvet lehetne írni, mint amennyi a sárszegi kaszinó könyvtárában van, melyet senki sem olvas..."
Sárszeg társadalmi életéhez hozzátartoztak még az író által Kisfaludy Színháznak nevezett intézmény színészei, színésznői, ismert dívái és az újságírók is, akik a Sárszegi Közlönyben - a Szabadkai Közlöny mára már jócskán megsárgult lapjain - jelentették meg színikritikáikat, karcolataikat, verseiket pedig a költők. A Pacsirtában Ijas Miklós, a szerkesztő és újságíró, aki az egyik színésznőbe volt halálosan szerelmes, magára Kosztolányira emlékeztet. Idézet a regényből: ,,Ijas este nyolc felé indult sétájára, hogy szabadult a szerkesztőségből. Mellékutcákon szokott bandukolni egyetlen barátjával, Freund Ferenccel, egy piros arcú, mosolygó, éles eszű zsidó fiúval, aki megértette, buzdította, és maga is írogatott." Freund Ferencben a későbbi újságírót, a Budapesti Napló munkatársát, a szabadkai lapok szerkesztőjét és laptulajdonost, Fenyves Ferencet ismerjük fel, akivel Kosztolányi egy osztályba járt. A Szabadka szabad királyi város Községi Főgymnasiumának Értesítője az 1901/2 tanévre arról tanúskodik, hogy Kosztolányi Dezső ebben az iskolaévben a hetedik osztályba járt többek között a már említett Fenyves Ferenccel, aki akkor még mint Friedmann Ferenc szerepelt a nyilvántartásokban. Tizenkét tantárgyuk volt, abból négy idegen nyelv: latin, görög, német és francia. Harmincan voltak az osztályban, abból két színkitűnő: Mijatov Milorád és Mérey Jenő. Az ismertté vált szabadkai orvos író Munk Artúr ebben az iskolaévben hatodikos volt, Brenner József, Kosztolányi unokaöccse, aki Csáth Géza néven írta be magát a magyar irodalomba, szintén hatodikba járt ekkor.
Visszatérve a regényben előforduló hely- és személynevekre, Kosztolányi sorra megváltoztatja őket (a Palicsi-tó nála tarligeti tó), de nem mindegyiket, két ízben kivételt tesz: egyik esetben az akkor használatos szabadkai utcanév eredeti alakját tartja meg. Hogy egy általa 1923-ban leírt utca neve még ma is használatos, íme rá a példa a regény hatodik fejezetéből: ,,Ákos bement a Gombkötő utcába, a fodrászhoz". A másik esetet már nem a Pacsirtából, hanem az Esti Kornélból vettük. Itt kell fellapoznunk újból a már említett gimnáziumi értesítőt, aláhúznunk a színkitűnő Mérey Jenő nevét, és kinyitni Kosztolányi Esti Kornélját - azt a novellafüzért, amelyről tudjuk, hogy főszereplője Esti Kornél, maga a fiatal, még szinte gyermek Kosztolányi -, mégpedig annál a mondatnál, amelyben az anya a rosszra hajló fiát dorgálja:
,,...barátkozz te más fiúkkal. A kis Méreyvel..."
Ezzel elérkeztünk munkánk fő mondanivalójához, ahhoz az eseményhez, amikor 1961-ben előkerült ,,a kis Mérey", Kosztolányi Dezső osztálytársa. A véletlen úgy hozta, hogy a Szabadkán megjelenő Bácsország c. honismereti szemle egyik bácsalmási munkatársa Szénasiné Harton Edit e sorok írójának nemrég átadott egy kiollózott régi újságcikket. Egy interjúról van szó, mely 1961. február 5-én jelent meg a Petőfi Népe c. lap 16. évfolyamának 51. számában. Címe: EGY ÉVBEN SZÜLETTÜNK, EGY ISKOLÁBA JÁRTUNK... Alcíme: Emlékezés Kosztolányi Dezsőre. Az újságcikk aláírója Bieliczky Sándor.
Olyan beszélgetésről van szó, amelyet érdemes szóról szóra közölnünk:
,,A véletlen sodort össze minket. Bácsalmáson ismerkedtünk meg, a legbensőségesebb titkokat is szóra bíró cukrászdában.
Dr. Mérey Jenő vagyok - mosolygott az őszbehajló, szikár, idős férfi. A barátkozás első negyedórája inkább udvarias tapogatózás volt, mint összefüggő beszélgetés. S ahogy oldódtak a félszegség kévéi, úgy tárta fel előttem kedves, régi diákkori emlékeit. Kosztolányi Dezsőre terelődött a szó. Kiderült, hogy nemcsak kedvelt költője, de tizenkét évig diáktársa is volt a magyar nyelv szinte utolérhetetlen művészének.”
(Folytatjuk)