A jó riport ismérve, hogy megszólalhat benne mindenki, aki a témában érintett. Az alanyok felkutatása a szakmáját tisztelő, lelkiismeretes újságírónak nemcsak feladata, hanem kötelessége is. Kivétel nélkül, mindig. Akkor is, ha választások közelednek, vagy már a voksolás után vagyunk, ha leváltások, kádercserék, átszervezések történnek.
Az újságírók többsége természetesen tisztában van a riportírás szabályaival, de sokan a könnyebb utat, a kevesebb munkát igénylő megközelítést választják. Vagy azért, mert elkötelezték magukat az egyik vagy a másik oldal mellett, vagy nincs idejük alaposan utánajárni a történéseknek. Az utóbbit indokolhatják azzal, hogy a főszerkesztő sürgette az írást, az igazgató pedig azt mondta, nincs pénz még a kiutazásra és a napidíjra sem, arról pedig ne is álmodjanak, hogy több napot a terepen tartózkodhatnak.
Nemrégiben arról beszélgettünk az egyik kollégával, hogy manapság nincsenek visszadobott, közlésre alkalmatlan szövegek. Egy kis kozmetikázás, javítás, rosszabb esetben átírás után minden bekerülhet az újságba. A szerkesztőségekben a huzamosabb ideje tartó létszámstop miatt egyre kevesebb az újságíró, az oldalakat viszont meg kell tölteni.
Térjünk azonban vissza a jó riporthoz és ahhoz az újságíróhoz, aki tudja, hogy mindenkit, tehát a különféle pártokhoz, civil szervezetekhez, polgári csoportokhoz stb. tartozókat is meg kell szólaltatnia. Ezt meg is akarja tenni, de gyakran nem sikerül neki. Mert manapság egyes politikusok szinte sportot űznek abból, hogy bizonyos lapok újságíróinak nem nyilatkoznak, nem adnak interjút, egyszóval elzárkóznak tőlük. A jobbik eset, ha becsületesen, az általuk nyilván csak „firkásznak” tartott ember szemébe nézve tagadják meg a közreműködésüket, a rosszabb pedig, amikor az újságíró elküldi a felkérést, esetleg a kérdéseit is, de a visszajelzésre hiába vár. Válaszra sem méltatják, egyszerűen levegőnek nézik. Vagy napokon át hitegetik, aztán a beszélgetésre mégsem kerül sor.
Hogy ilyenkor mit tehet az újságíró? Ejti a témát, és hagyja kárba veszni az addigi munkáját, vagy leközli azoknak a nyilatkozatát, akik hajlandóak voltak vele szóba állni. Aztán megkapja a bírálatot, hogy ő milyen egyoldalú. Természetesen azoktól, akik elutasították, hogy válaszoljanak a kérdéseire.
Egy médiaszakember szerint az újságírók feladata nem az, hogy az egyik vagy a másik tábor mellé álljanak. Tényszerűen kell feldolgozniuk a témákat, és az olvasókra, hallgatókra bízniuk, hogy eldöntsék, kinek van igaza. Vagyis mindenkor azt a bizonyos arany középutat kellene választani.
Igen, az újságíró ezt is megteheti, de akkor számolnia kell azzal, hogy nagyon magányossá válik, mert mindkét oldal az ellenségének tartja.
Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia
