Beszélgetés Kis Endre festőművésszel
Kis Endre Szabadkán született 1980-ban. A 90-es évek végétől Magyarországon él. Tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán végezte festőszakon. Pályafutása során magyar állami és Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjban, valamint Kogart-díjban részesült. A Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor (TAKT) oszlopos tagja. Festészetében meghatározó helyet foglal el a gondolatiság.
Kis Endre azoknak a képzőművészeknek a sorába tartozik, akik sohasem elégednek meg az egyszerű válaszokkal. Lételeme, hogy bizonyos törvényszerűségek vizsgálatakor a mélységekig hatoljon. Munkája során az elméleti megalapozottság fontosabbá vált számára a vizualitásnál.
A festőművészt arról kérdeztünk, hogy milyen út vezetett a pályáján idáig, és mi foglalkoztatja őt mostanában.
* A kézjegyeddé vált a montázsszerűség. Mire épül ez a festészeti megoldás?
- Ez az eljárás a festészetem korai szakaszába nyúlik vissza, amikor még sokat kollázsoltam, és ez a mai napig érezteti hatását a munkáimon. Diplomázásom előtt nem sokkal beugrott, hogy újrahasznosíthatnám a palettáimat, amelyeket évekig gyűjtöttem a műteremben. Befotóztam a palettákat, és ezekből a palettarészletekből számítógépen portréterveket készítettem, és újrafestettem őket. Reprodukáltam a paletta faktúráját, színét, és nagyon érdekes dolog jött létre, mely a teljesen őszinte, spontán festői felületet a realizmussal ötvözi. Jó pár évig dolgoztam ilyen palettarészletek újrahasznosításával, a későbbiekben ez elmaradt, és már csak a fényképet szabtam föl, palettát nem iktattam be. Ez egy olyan stílusjegy lett, amely felismerhetővé tette a munkáimat.
Újabban már kezdek lemondani róla, mert elég rossz kritikákat kaptam. A montázstechnikámat a pixel művészettel azonosítják, tévesen, a művészi koncepciómmal viszont igazából nem foglalkoznak sem a kritikusok, sem a közönség. Most megpróbálok más képi világot kialakítani, hogy érthetőbbé tegyem a közlendőmet. Az utóbbi időszakban valamiféle konceptualizmus felé hajlok, a vizualitás kezd háttérbe szorulni.
* Tavaly májusban Szabadkán, a Bash-házban szervezett tárlaton is láthattunk néhányat azok közül a festmények közül, amelyeket úgy készítettél, hogy híres festőművészek alkotásaiból nyert inspiráció révén a saját arcodat festetted meg. Mennyiben játszik szerepet a képzőművészetedben a magas művészet?
- Annak ellenére, hogy én realista vagyok, a festészetben az expresszionizmust tartom a legjelentősebb stílusirányzatnak, ezért próbáltam meg valamiféleképpen becsempészni a festészetembe. Amikor a diplomafestményemet készítettem, az absztrakt expresszionizmus és a realizmus közötti kapcsolatteremtés volt a cél. Híres német expresszionista festőművészek műveit írtam újra a saját modoromban, ugyanakkor a koncepciójukban is megpróbáltam összekötni a dolgokat, és valami nagyon izgalmas dolog jött létre.
* Mi foglalkoztat mostanában?
- Most is remake-ekkel (újraértelmezésekkel) foglalkozom, a legújabb sorozatom szereplői öngyilkos művészek. Egy elég bonyolult úton érkeztem arra a pontra, hogy az öngyilkossággal kezdjek el foglalkozni. Ez nem egy vidám téma, de a művész tragikuma számomra nagyon inspiráló. Vajon mennyire torzítja el az önmarcangolás az emberi jellemet, és mennyire radikálisan képes véget vetni az alkotó az életének és az egész munkásságának? Ez tulajdonképpen nem más, mint valamiféle önfeláldozás. Azon is gondolkoztam, hogy eleve a depresszióra, szorongásra hajlamos emberek kezdenek művészettel foglalkozni, a művészet az, ami még jobban kihozza ezeket a hajlamokat.
* A művészet kihozza a hajlamot vagy felszabadít alóla?
- Engem nem szabadít fel, és szerintem azokat az embereket sem, akikkel én foglalkozom. Szerintem ők végigszorongták a pályafutásukat, és ez nagyon is érezhető a munkáikon. Amit megvalósítottak, azt nem volt egyszerű megvalósítani, főleg úgy, hogy egy csomó démon vette őket körül, és félelmeik voltak. Nekem is voltak hasonló szorongásaim, a szuicid hajlamok ugyan nem jöttek elő nálam, de vannak személyes tapasztalataim, és most a pszichoanalízisen alapuló művészet az, ami mozgat. Jelenleg ezen a szálon fut az egész munkásságom, és közben van egy csomó kísérleti dolog.
* Az elmúlt években a többi között a TAKT-on is számos olyan többszereplős projektum jött létre, amely műtermi körülmények között nem biztos, hogy létrejött volna. Miben más a közös munka?
- A közös munka elsősorban azért jó, mert megoszlik a felelősség, és onnantól kezdve sokkal szabadabban tudsz alkotni, nincs benned görcs. A középkorban élt az a hit, hogy a művésznek megvan a démonja, aki segít az alkotásban. Így ha a művész valamit elrontott, akkor a géniuszára is hagyatkozhatott, nevezzük ihletnek vagy múzsának - egy ember felett álló szellem. Amikor a reneszánsz következtében előtérbe került a művészi individuum, akkor ez az elképzelés megszűnt, és ezáltal óriási terhek hárultak a művészre. Amikor együtt dolgozunk, akkor mindenkinek megvan a géniusza, az a másik ember, aki segít, aki vállalja a felelősséget, és noha nem magad aratod is le a babérokat, de mivel kisebb a felelősség, ez oldottabb munkához, szabadabb gondolatokhoz vezet. Amikor elszakadok a műtermi munkáktól, igyekszem másokkal együtt dolgozni. Attól az önuralomtól, amire évközben szükségem van, hogy megalkossam a jól meggondolt képeimet, amelyeket minél komolyabb koncepcióra próbálok felépíteni, jólesik elszakadni, és egy kicsit másból meríteni.