Kell hogy legyen valami, amiben hiszünk. De mi?

Kell hogy legyen valami, amiben hiszünk. De mi?

„A biztonságos, nyugalmas élet számomra unalmas. Éppen azt nem érzem benne, hogy élek” — mondta Bojan Jablanovec, a ljubljanai Via Negativa csoport vezetője, állandó rendezője, aki jelenleg Szabadkán készíti azt a nemzetközi produkciót, amelyben több ország művészei vesznek részt. Az előadás munkacíme: Kell hogy legyen valami. A mai világ állandó frusztráltságban és stresszben élő embereiről, azaz rólunk, mindannyiunkról szól majd. A félelmeinkről, illetve arról, hogy manapság miben tudunk még feltétel nélkül hinni.

Bojan Jablanovec szerint talán most van itt az ideje annak, hogy végre ne előre menjünk — legyen szó akár színházról, akár más művészeti ágról —, hanem megálljunk, és esetleg tegyünk két lépést visszafelé. Slavoj Žižek filozófust említi, aki szerint a kommunizmus irányába kellene haladni, de mindenképpen meg kellene vizsgálni annak működését, újraértelmezni, újrafogalmazni, és kérdéseket feltenni, nem pedig kritikai hang nélkül lemásolni. Előadásaiban arra keresi a választ, mi okozza manapság a legnagyobb görcsöt az emberekben. A közhangulatot veszi alapul, mely a társadalomban uralkodik. „Egy nagyon nyitott történettel indultunk. Ez az én módszerem. Így lassan a csapat is megnyílik, és megtalálja a kapcsolatot az idővel, a térrel, egymással. E munkán keresztül lassan kialakulnak a témák, egy séma köré szerveződnek, s amikor a csapat elkezd egy közös gondolkodásmódot kialakítani, akkor lassan bezárjuk a teret magunk körül, és elkezdünk magunkból építkezni. Én nyomást gyakorlok az emberekre. Ahogyan most dolgozunk, az klasszikus módszere a Via Negativának. Az elején mindenkinek nagyfokú kreativitásra van szüksége. Minden napra készíteniük kell legalább egy jelenetet, melyre a többiek reflektálnak, és elmondják a véleményüket. Nem hiszek a teljes improvizációban mint munkamódszerben. A performereknek, akikkel dolgozom, muszáj százszázalékosan állniuk a saját gondolataik, szövegeik, véleményük mögött. Én ebben segítem őket, de magukért állnak ki, nem értem és az én gondolataimért.”

* Ez a módszer egy nagy rizikófaktort is hordoz magában, hiszen új emberekkel, színészekkel dolgozol. Vagy te már nem így érzed?

— Valóban nagyon kockázatos. De rizikó nélkül nincs semmi. Én mindent egy lapra teszek fel, noha lehet, hogy ez nem mindig jó. De ha nem bízom meg azokban, akikkel dolgozom, akkor nem tudok elkészíteni egy előadást. Én arra kérek fel egy csapatot, hogy velem együtt kockáztasson. Ez alapján válogatom ki a részvevőket, akiknek magukban és bennem is bízniuk kell, s mindezzel a bennük levő kreatív erőt stimuláljuk. Ez a projektum kihívás, hiszen a benne szereplők különböző területekről érkeztek. A szabadúszóknak talán könnyebb, mint azoknak, akik kőszínházban vannak alkalmazásban, de néhány nap elmúltával már velük sincs gond. Egymástól tanulunk. Az egyén nyelvét tanuljuk. Valamelyik nyelvvel több mindent lehet definiálni, valamelyikkel kevesebbet, de a végén kialakul egy közös, egységes nyelv.

* Neked mint rendezőnek van már egy alakulóban lévő képed az előadás végső formájáról?

— Nincs, hiszen a körülöttem lévő művészekből alkotok. Természetesen én is gondolkodom, és elképzelem, mit hogyan lehetne, de megtanultam, hogy a rendező fixációja és fetisizációja értelmetlen dolog. Nem lehetek akkora zseni, hogy a legelején részletesen lássam magam előtt a tökéletesnek elképzelt végső képet vagy formát. Azt élvezem az alkotás folyamatában, hogy a színház a művészet szociális formája. Ezt szeretném a végsőkig kihasználni. Ez egy nagy értéke és ereje a színháznak, nem?

Az előadás részvevőit kérdeztük a hangulatról, illetve arról, mennyire volt új számukra ez a fajta munkamódszer.

Kucsov Borisz (szabadúszó, Szabadka):

— Színházi tekintetben teljes mértékben új ez a módszer, viszont hasonlít az akadémián végzett műhelymunkákhoz, vagyis főként improvizálunk, jeleneteket találunk ki, és az ötleteken van a hangsúly. Ezeket a kis jeleneteket, melyeket bemutatunk egymásnak, megrendezzük, utána pedig mindig meg is beszéljük. Mindenki, akinek nem volt benne része, elmondhatja a véleményét. Ez egy kísérleti jellegű munka, melyből a végén létrejön az előadás. Azt még mi sem tudjuk, hogy milyen lesz. A témát és a feladatainkat ismerjük, most a keresgélés van folyamatban. Nagyon izgalmasnak tartom az ilyen megközelítést, élvezem, hogy a munka minden területen megmozgatja a színészt, nem csak az előadói oldalát. Rendezünk, véleményezünk, kritizálunk. Szükség van fantáziára és kreativitásra. Ez pedig a csapatot is összehozza.

Szitás Balázs (szabadúszó, Budapest):

— A végső előadásnak nem leszek részvevője, Bojan ugyanis nem válogatott be a szegedi workshop után, de annyira megtetszett a munka, hogy eljöttem figyelni a próbákat, és tanulni, hiszen hasznos tapasztalatot tudok szerezni a rendezői pályámhoz is. Amikor megérkeztem Szabadkára, éreztem, hogy csak úgy érdemes itt lenni, ha aktív részvevője vagyok a próbáknak, nem csupán megfigyelő. Ezért én is beleszövöm az ötleteimet, jeleneteket készítek. Ez ellen senki sem tiltakozott, úgyhogy ez alatt a tíz nap alatt úgy vettem részt a munkában, mint a többiek. Szabadabb vagyok, hiszen nem érzem a kényszert, hogy muszáj csinálnom. Természetesen a többieket sem hajtják ostorral, de ebből a szempontból én egy picit szabadabb vagyok. Bojan munkamódszerében az a lényeg, hogy ne építsd tovább az improvizált jelenetet, ne ismételj. A folyamatos új dolgokkal megpróbálja lecsupaszítani a színészt. Ez pedig arra jó, hogy megszabaduljunk a kliséinktől.

Mészáros Gábor (Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka):

— Találkoztam már ilyen módszerrel, azzal viszont nem, hogy mindig mindent megbeszélünk, és mindenkinek joga van elmondani a véleményét a másik előadásáról, jelenetecskéjéről. Nagyon jó, hogy rögtön, amikor még emlékszel rá, megtudod, hogyan látták a szereplésed a többiek. Igazából még sötétség van a fejemben, mert nagyon az elején járunk, és valószínűleg csak az utolsó tíz napban készítjük majd el a darabot. Addig csak halmozzuk az anyagot, de annyi jelenetünk van, hogy már most be lehetne mutatni egy háromórás előadást. Érdekes — és ezt már Szegeden is tapasztaltuk —, hogy négy-öt nap után a gondolkodásunk azonos hullámhosszra kerül. Ez nem biztos, hogy a témának köszönhető, sokkal inkább az összpontosítás, a beszélgetés eredménye.

Magyari Etelka (Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár):

— Temesvárról érkeztem, s a mi színházunkban már több olyan produkcióban vettem részt, amelynek próbáin hasonlóan dolgoztunk. Ilyen volt például Hajdú Szabolcs magyarországi rendező Békeidő című előadása, melyet nagyon szerettem. Természetesen a rendező ott máshogy terelt bennünket, a gondolatai nagyon erősen meghatározták az irányt, mégis nagyon izgalmas próbafolyamat volt. Mindenkinek más a munkamódszere, s ez a történet már csak azért is érdekes, mert kíváncsiak vagyunk, hogyan fog találkozni mindannyiunk kicsi világa — ebben lesz szerepe Bojannak, aki biztosan érdekes képet fog összeállítani. Imádom, és nagy kihívásnak tartom, hogy minden pillanatban le kell nulláznod magad, és újrakezdened.

Szorcsik Kriszta (szabadúszó, Budapest):

— Nem sokszor vettem részt ilyen jellegű gondolkodásmódot igénylő produkcióban, mint ez a mostani, de nem idegen tőlem. A rendező mondta is, hogy érződik rajtam a kőszínház, de úgy gondolja, képes vagyok áthangolódni egy másik világra. Ebben a folyamatban minden jó, nem tudnék semmit negatívumként említeni. Számomra az a legfontosabb, hogy a Bojannal és a csapat tagjaival való találkozás során olyan mélységekig vagy „okosságokig” (a szó jó értelmében) jussunk el, amelyek majd a májusi előadás részei lehetnek. Most, amikor beszélgetünk, a második rész negyedik napja van, s én teljes ötlethiánnyal küzdök. (Nevet.) A negyedik napon beállt a krízis, de nem baj, menni kell tovább, nem estem depresszióba, csak érzem, hogy üres vagyok, és hiába gondolkodom erőteljesen, hiába hallom a fogaskerekek kattogását a fejemben és a többiekében is, mégsem sikerül. De ez jó. Szegeden is így volt, amikor először találkoztunk. Bojan mondta is, hogy ez várható lesz, de folytatni kell ezt a mélybe zuhanást.

Az előadás bemutatója május 23-án lesz a temesvári TESZT fesztiválon, majd a partnerországok hasonló rendezvényein is bemutatják: a Desiré Central Station fesztiválon Szabadkán és a ljubljanai Expontón is. 

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A végzet asszonya(i)
Színház
Minek a szív…
Színház
Facebook

Támogatóink