Tavaly decemberben, a Fórum Kiadó gondozásában jelent meg Léphaft Pál Végvári Panoptikum II. című kötete.
Léphaft Pál karikaturista, újságíró az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén folytatott tanulmányokat, 1977 és 1987 között az Újvidéki Televízió magyar hírszerkesztőségének újságírója volt. 1987-től a Magyar Szó karikaturistája, ’94 novemberétől a napilap szatirikus mellékletének, a Grimasz című rovatnak a szerkesztője. 1990 és 1997 között a Napló című hetilap állandó munkatársa és szerkesztőségi tagja. ’92-től a Magyar Nemzet tiszteletdíjas karikaturistája, illetve más kül- és belhoni lapokban is publikál. Ez az ötödik karikatúrakötete.
A Végvári panoptikum II. című kötetbe gyűjtött rajzolt és írott portrék 1999 és 2012 novembere között jelentek meg a Grimaszban.
Léphaft Pállal kritikusságról, bátorságról és a karikatúra lényegéről beszélgettem.

* Kifordítva mindenki rózsaszín! — Ez az első mondat, amivel a Végvári panoptikum második kötetének olvasója a fülszöveg után találkozik. Milyen ez a rózsaszín, amilyenek kifordítva vagyunk?
— Ha karikatúrát rajzolnak rólunk — rólam is —, akkor mindannyian ki vagyunk fordítva, a belsőnk rózsaszín. Mindannyian valamilyenek vagyunk, vagyis mindannyian egyformák vagyunk.

* A jó karikatúra az, amelyik ezt megmutatja?
— A jó karikatúra elsősorban nem nevettet meg, de nem baj, ha mégis. A jó portrékarikatúra az, amelyik a másodperc tört része alatt elhiteti velünk, hogy tudjuk, kit látunk, sőt mosolygunk azon, amit a karikatúra sejtet. Jól kell megfigyelni az embert, és ha olyan szerencsénk van, hogy ismerjük, ráadásul meg is tudjuk rajzolni, akkor telitalálatunk van. A jó karikatúra többrétegű. Van, amit azonnal látunk, és van, amit csak később, sőt van, amikor hazafelé menet kapcsolunk, és mosolygunk, hogy a fene egye meg, de jó, hogy az ott volt. A sajtókarikatúra — csakúgy mint a fotográfia — az újságkészítés fontos eszköze, mert mind vizuális alkatú lények vagyunk. Az ember először néz, és csak utána olvas. Ezekre a műfajokra is nagy szükség van ahhoz, hogy szellős és sokatmondó lapokat készítsünk. A karikatúra, a fotó hozzá kell hogy adjon valamit a szöveghez, különben nincs funkciója.

* A karikatúrára is érvényes az állítás: „Minél durvábban zúzza össze a politika egy ország fennálló értékrendszerét, annál végletesebben önromboló azoknak a reakciója, akik ezekhez az értékekhez ragaszkodtak?”
— Közösségben élünk, ebben pedig csoportszellem uralkodik. Vannak vezérek, vannak meghunyászkodók és vannak melósok. Ahhoz, hogy a közösségben valamilyen rend uralkodjon, szükség van a nyilvánosságra. Mert amikor eloltják a villanyt, mindannyian lopunk és hazudunk. Annak érdekében, hogy ez ne történjen meg, égnie kell a villanynak, kell a sajtó, a karikatúra pedig része ennek a nyilvánosságnak. A politikus egy picit tart attól, hogy a másnapi lapban úgy jelenik meg, ami nem előnyös számára. A karikatúrának megadatott, hogy az áldozat arcához nyúljon — erre vagyunk a legérzékenyebbek, mert ki kell mennünk az utcára, s az arcunkat nem tudjuk levetni. Ha van egy sajtó, amelyben ez az arc megrajzolható, akkor ennek megvan a visszatartó ereje, óv a túlkapásoktól, az önzéstől. Közhely már Karinthyt idézni, de ő nagyon szépen megmondta: „Humorban nem ismerek tréfát!” — ez tökéletes, ezt kellene gyakorolni, hogy a közélet igenis tartson egy picit a másnapi újságtól. A politikus ne legyen nyugodt, amikor kinyitja a lapot. Lehet, hogy akkor másképp cselekszik majd, emberségesebb lesz.

* A kilencvenes évek Közép-Európájának egyeduralmi rendszereiben a sorok között olvasva kaptak igaz feleletet kérdéseikre az újságoktól az emberek. Akkoriban úgy kellett írni. Ma mi a helyzet?
— A mai rendszer látszólag nagyobb szabadságot kínál, a nagyobb szabadság pedig nagyobb kihívással és nagyobb felelősséggel jár. Ahol mindent szabad, ott nem biztos, hogy azt fogják megírni, ami lényeges. Habár egy kicsit sántít a hasonlat, de: Nyugat-Európában a sajtóban megjelenő politikai karikatúrának nincs akkora súlya, mint amilyen Közép-Kelet-Európában volt. Ma itt úgymond sajtószabadság van, de én vállalom a konzekvenciákat. Megrajzolni azokat a kulisszák mögött elhangzott információkat, hogy ki mit vágott zsebre, ki mit tett sógor, koma, jó baráttal, ez az én szabadságom. Nem fog elütni a busz, de lehet, hogy drága lesz a fa, és nem kapok olyan megbízatásokat, amilyeneket szeretnék. Az igazságot kimondani nagy luxus. Kiáll az ember, elmondja, mindenki megtapsolja, aztán mindenki elmegy haza, ő pedig ott áll egymagában. A kérdés, hogy teheted-e azt, amit szeretsz és akarsz. Az alma esete ez a paradicsomi sztoriban: hogy le szabad-e venni az almát a fáról — ami egész életünkben követ bennünket. A külső és belső restrikciók döntik el, hogy mit tehetünk meg. Folyamatosan mérlegelni kell — ez a szabad akarat.

* A Végvári panoptikum Vajdaság közéleti személyiségeinek arcképcsarnoka, s a Magyar Szó hasábjain rendszeresen megjelennek az Ön közéleti, politikai történések ihlette reakciói, „kommentárjai” is. Mivel tartja edzésben az elméjét, hogy mindig villámgyorsan és ilyen borotvaélesen tudjon reagálni?
— Az emberben idővel kialakul egy rutin. Jelképekkel operálunk, ezek a jelek megkönnyítik az életünket, amikor lapnak dolgozunk. A másik nagyon fontos esemény, amitől rettegünk: a lapzárta. Nincs ennél nagyobb inspiráció, ami arra kényszerít, hogy akarva-akaratlanul is befejezd a rajzot. Szerintem a mértéken múlik minden. Azon, hogy meddig megyek el a karikírozásban. A közvetlen, direkt karikatúra olyan, mint egy pofon, nagyot csattan, és másnapra elmúlik, nem érezzük. De ha másként rajzoljuk meg, ha finoman egy kavicsot teszünk a cipődbe és másnap is fölveszed, és abban jársz, akkor eszedbe jut. A jó karikatúra olyan mint egy kavics. Ha sikerül valakinek a cipőjébe beletenni, akkor jól végeztük a dolgunkat.

* A karikatúrának pozitív és negatív „hangvétele” is lehet — ha fogalmazhatunk így. A kettő esetében azonos súlycsoportról beszélünk?
— Maga a műfaj — ez a szatirikus rajzolás — egy kommunikációs műfaj. Arról van szó, hogy milyen emberek vagyunk. A közéletben nem is erről kell beszélni, hogy jóindulat vagy rosszindulat. Ott arra kell figyelnem, hogy árnyaltan fogalmazzak, és próbáljak többet elmondani. Sokan odacsapnak a rajzzal: „Kiszúrom a szemed!” Nem nagy kunszt, mindenkinek ki lehet szúrni a szemét. Sokkal érdekesebb kavicsot tenni a cipőjébe. De ehhez sok mindent ismerni kell, hogy bele tudd applikálni a rajzba. A karikatúrához nem kell több, mint műveltség, némi rajzkészség és jó humorérzék. A közösségnek szüksége van egy udvari bolondra, mert valakinek ki kell mondania az igazságot — így szabad nekünk karikaturistáknak többet, mint az írott sajtónak. A közönség rettenetesen szereti azt, amikor mi megrajzoljuk a politikusokat, hiszen a káröröm a legnagyobb öröm, és ez feloldja a feszültséget. A csordaszellemhez szükséges az, hogy legyen valaki, aki béget.

* Többször is hangoztatta már, hogy például hölgyeket nem szívesen rajzol, mert a nők esetében a karikatúra különösen kényes téma, de példaként említhetnénk a vallási kérdéseket is. Ha nem illetlenségre és nem tiszteletlenségre gondolunk, akkor az Ön esetében lehet-e, kell-e öncenzúráról beszélnünk?
— Az öncenzúra belénk van nevelve. Ez egy nyomtatott áramkör, amit megkaptál otthon vagy a hittanórákon, ami próbál kordában tartani. Benned van a program, ezt mind beléd égeti, és te ilyen ember leszel. Az elmúlt időszakban, nevezzük egyeduralmi rendszernek, akarva-akaratlanul is kialakult bennünk egy olyan öncenzúra, amit a közösség, így az egyház is serkent. A bűn gondolatával és annak folyamatos jelenlétével azt éri el, hogy én mindig résen legyek, és mindig jusson eszembe, hogy ezt szabad vagy nem szabad. Az öncenzúra bennünk van, pedig te valójában élet és halál ura vagy, amikor a ceruza a kezedben van. Mert ha van autonómiád a lapban, akkor nem szólnak bele, hogy mit rajzolsz, és bármelyik politikust megrajzolhatod, akár mezítelenül is.

* Önnek ki a legjobb kritikusa?
— Amikor tudom, hogy jó a karikatúra, nem kell hogy lássa más, de ha nem tudom, akkor rögtön azt hívom oda véleményezésre, aki a legközelebb van hozzám: a feleségemet vagy a lányomat. Van úgy, hogy azt hiszem, valami jót rajzoltam, erre a lányom azt mondja, hogy „ez rossz”. Akkor újra kell kezdeni, különösen, ha portréról van szó. Mindig kell egy kívülálló. Vannak emberek, akiknek adok a véleményére, akik jó, ha megnézik, de nincsenek sokan, mert valaki nem ért hozzá, valaki pedig nem mondja meg őszintén a véleményét.

* Ön nagyon kifinomult nyelvi készséggel is rendelkezik. Erre a panoptikum újabb bizonyíték, hiszen a karikatúrákat egy-egy jól megszerkesztett gondolatsor vagy frappáns megjegyzés kíséri, de a rajzok önmagukban is megállják a helyüket. Mitől függ, hogy mellékel-e szöveget is a rajz mellé?
— Ez sokszor a lapzártától függ. Ha kicsi a rajz, akkor kell a szöveg. Én most úgy alakítom ki a Grimaszt, hogy méretben akkora rajzot készítek, ami mellé csak egy sort kell írni. A fogyasztók szeretik, ha van ott egy jó kis szöveg, amiben valósághű adatokkal kell operálni, és azt egy picit kicsavarni. De ehhez jól meg kell ismerni az embert, a munkáit.

* Ön karikaturistaként a vajdasági közéletnek az a szereplője, aki miatt sokan sok esetben elpirulnak, ha ceruzavégre kapja őket. Hogy viseli ennek a szerepnek a terhét?
— Nem veszek tudomást róla. Az ember a viselkedésével próbálja eloszlatni ezeket a félelmeket. Én ugyanúgy beszélgetek most, mint ahogy a piacon vagy ahogy a kollégáimmal beszélgetek, és ha ebből azt érzik az emberek, hogy én nem vagyok egy ellenséges figura, akkor talán szeretnek. Annak örülök, hogy úgy tudok viselkedni, amilyen vagyok. Nagyon le kell ereszkedni ahhoz, hogy fölemeljenek bennünket.
A gond az, hogy ha körbenézünk, nem látunk fiatalokat, akik érdeklődnének a karikatúra iránt. Két irányból lehet a karikatúra felé közelíteni: egyrészt a képzőművészet felől, másrészt az írott sajtó, az újságírói magatartás felől. Mi itt Vajdaságban nem vagyunk sokan. Van két hetilapunk és van egy napilapunk. Nem tudom, hogy ez kevés-e ahhoz, hogy pályakezdő fiatalok jelentkezzenek, hogy próbálkozzanak. Persze én is kritikus vagyok, de sajnos nincsenek ilyen fiatalok.