Kassai szél

Kassai szél

Idegen városban, egy csodálatosan szép parkban nemzeti öntudatból tartok órát a lányomnak.

Magam sem tudom, honnan — talán mert Trianont is említettük —, eszembe jut a régi katonanóta: „Kassán a szél szebb jövőről mesél / Lengnek a magyar zászlók.” Hatvan körüli, elegáns nő áll meg a padunk előtt, és csodálkozva kérdezi: Maguk magyarok? Honnan ismerik ezt a dalt? A hölgy beleegyezésével közöljük élete történetét.

 

— Sokan vagyunk itt magyarok, de ha az utcán véletlenül magyar szót hallok, a lábam önkéntelenül gyökeret ver, és beszédbe elegyedek az ismeretlennel — mondja az asszony a felvidékiek jellegzetes, zárt e hangos tájszólásával. — Már több mint tíz éve élek itt, soha nem volt kellemetlenségem a nemzetiségem miatt, de valahogy mindig gyorsabban kezd verni a szívem, ha magyar szót hallok. Azt mondják, ez így van rendjén, az ember idegenben sokkal szebbnek, jobbnak látja a hazáját, mint amilyen az valójában. És a dallamos anyanyelvünket egyetlen másik sem helyettesítheti. Nyugodtan leírhatja a beszélgetésünket, de arra kérem, ne hangsúlyozza, hogy a hazámban kisebbségi voltam/vagyok, nem szeretném, hogy a beszélgetés bármilyen értelemben politikai színezetet kapjon. Mert otthon még vannak családtagjaim. Erről ennyit.

Az előbbi nótában emlegetett városban születtem, az apám kereskedő volt egy állami boltban. Van egy öcsém, akire a születése óta rendkívül büszke vagyok. Valamilyen szerencse folytán — a származása ellenére — neki majdnem minden sikerült az életben, amit szeretett volna. Én nem voltam ilyen szerencsés. Az elemi iskolát magyarul fejeztem be, de tovább már nem tanulhattam az anyanyelvemen. A szüleim úgy gondolták, az államnyelven kell folytatnom a tanulást, hiszen azt mindannyionknak tudnia kellett. Közgazdasági középiskolába írattak annak ellenére, hogy nekem nem volt érzékem ehhez a szakhoz. Mindegy, végül befejeztem az iskolát könyvelőként. A négy év alatt három tantárgyat hallgathattunk az anyanyelvünkön, vizsgázni azonban már az államnyelven kellett. Bennem már pici koromtól kezdve volt egy jó adag ellenkezés, erős igazságérzettel születtem. Sokat is büntettek emiatt, de hiába. Ennek a tulajdonságomnak az lett a következménye, hogy az érettségi után nem kaptam munkát. Férjhez mentem minden különösebb érzelmi lángolás nélkül, és született egy lányom.

Nem tudtam elfogadni a sorsomat, így beiratkoztam az egészségügyi középiskolába, és magánúton három év alatt be is fejeztem. Végre munkát kaptam, a helyi kórház alkalmazott. Ott dolgoztam néhány évet, de a nagy szám, a lázadó természetem miatt egy tapodtat sem tudtam előre haladni, sőt! A nővéri állásból áthelyeztek a gerontológiai osztályra betegápolónak. A férjem állandóan hangoztatta, hogy nemcsak a saját, de a lányunk és az ő életét is tönkreteszem, mert nem tudom megemészteni a megemészthetetlent. Szerinte meg kell tanulni „észrevétlenül” élni, mert akkor senkinek sem leszünk a szeme előtt vagy az útjában. A szüleim attól rettegtek, hogy az öcsémet is eléri majd a nővére híre, hát ők is igyekeztek fékezni. Nem tudtam így élni! Elváltunk a férjemmel, a lányom már középiskolás volt. Szégyellem, de a családom hivatalosan megszakította velem a kapcsolatot, mert különben az öcsémet nem vették volna fel az egyetemre. Akkor nagyon fájt, amikor az újságokban elolvastam a hírt, de ennek hála az öcsém most az egyik legismertebb, legtehetségesebb mérnök az országban. Amikor a lányom egyetemre iratkozott, azt mondta, ő a szülővárosában akar maradni. Engem nagyon szeret, de nem tudja megérteni, miért lázadozom amiatt, ha valahol elmarasztalnak a nemzetiségem miatt. Ekkor éreztem először, hogy nincs maradásom otthon: rossz időben, rossz helyen születtem. Jelentkeztem itt egy pályázatra — és elsőre felvettek. Azóta élek itt. Már mintegy tíz éve van párkapcsolatom. Ő a nyugdíjaztatása előtt az egyik exjugoszláv tagköztársaságban dolgozott a nagykövetségen.

Apám sajnos meghalt. De még élt, amikor vettem nekik egy kertes házat a város peremén, mert szerette a gyümölcsfákat. Már beteg volt, amikor azt mondta, elégedetten hal meg, mert tudja, hogy révbe értem. Anyám beteg, az öcsém a legnagyobb odafigyeléssel gondoskodik róla. Nem nősült meg, azt mondja, még nem talált olyan nőt, mint amilyenek az ő családjában vannak. A lányom most is a szülővárosában él, férjhez ment, van két iskolás unokám. Itt lakásom, kocsim, hétvégi házam van. Megpróbáltam állást kapni a szülővárosomban is, felébredt bennem a honvágy. De elutasítottak. Az egyik gyermekkori ismerősöm, aki a kórházban dolgozik, azt mondta, figyelembe sem vették a kérvényemet. Nem baj. Idegen ország idegen városa ölelt a keblére, viszonyult hozzám egyenrangú félként, tette lehetővé, hogy normális életet éljek. Már csak ritkán fáj a szívem, amikor a hazámra gondolok. De amikor meghallottam, hogy maga mit énekel a lányának, önkéntelenül is az jutott eszembe: Istenem, a kassai szél hoz-e majd nekem is egyszer szebb jövőt? Otthonit!


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Anyaságom története
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.03.07.
  • LXXIV. évfolyam 10. szám
Hazug ideál
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.03.01.
  • LXXIV. évfolyam 9. szám
Facebook

Támogatóink