A Szabway színházi szervezet ismét kArcolt a Raichle-palotában. A megidézett író pedig ezúttal Karinthy Frigyes volt, a magyar irodalom óriási fejű, nagy orrú, beesett szemű, de mély tekintetű, vastag ajkú, hosszú kabátos mókamestere. Aki persze nem csak a tréfát értette, hiszen a komoly hangvételű lírája ugyanolyan fontos, és fordítóként sem volt utolsó.
Egy szépen felépített, kerek estet kapott ajándékba az a polgár, aki ellátogatott a Karinthy-kArcra. A korábbi rendhagyó irodalmi estek hagyományait követve ez alkalommal is hallhattak verseket, dalokat, láthattak videókat azok, akik ezekre a verses, dalos, egy-egy író vagy költő munkássága köré szerveződő estekre rendszeresen eljárnak. Elhangzott Karinthy néhány kortársának egy-egy alkotása is. A dalokat Pálfi Ervin és ifj. Kucsera Géza zenésítette meg, a videofelvételeket Baráth Attila készítette, archív anyagokat válogatva az íróról.
„Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek” — hangzott fel Kalmár Zsuzsa előadásában a kezdővers első néhány sora. Mi mással is kezdtek volna? Ebben a költeményben minden alkalommal valami más mondat fog meg. Ezúttal éppen a „Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, / Mégis a legtöbb: ember, aki él”. Pámer Csilla hangja pedig akkor is elvarázsol, ha dalra fakad, akkor is, ha mesél vagy szaval, és akkor is, ha meghallom nevetni. Az estet végigkísérő, A dúdoló című versből készült dalt is ő indította. Hajdú Tamást egy csúnya vírus ledöntötte a lábáról, ezért őt papírok helyettesítették, szövegeit a többiek tolmácsolták. Volt verscímmagyarázat, és nagy örömömre elhangzott Az emberke tragédiája is. „Madách Imrike után Istenkéről, Ádámkáról és Luci Ferkóról a versikéket írta Karinthy Fricike” — áll a szöveg elején.
Én szeretek nevetni. És bírom a humort. Nagyon bírom, ha valaki jól mond el egy jó humorú szöveget. Főleg, ha bele tud vinni még olyan apró nüanszokat is, amelyek csak a kimondott szó és a hangsúlyozás által érhetőek el. És erre nem is egyszer volt példa a Karinthy-kArcon. Pámer Csilla, Pálfi Ervin, Kalmár Zsuzsa, Baráth Attila és Ralbovszki Csaba hozták az igét is és a nüanszokat is. A hangszeres igát a háttérben a kArc zenekar húzta, nevesítve: Miroslav Jovančić, Sánta Zoltán, Garai Róbert, ifj. Kucsera Géza és persze Pálfi Ervin. Jó lett volna még többet hallani a humorból, de akkor a másfél óra két órára bővült volna. Nyilván nem lett volna baj.
Az egyik személyes kedvencem az a momentum volt, amikor archív felvételekről láttuk Frigyest, a Karinthyt, ahogy gyerekekkel, többek között a saját fiával hógolyózik, azaz főleg hagyja, hogy őt dobálják. Látszik a szája sarkában az a különös kis mosoly, valamilyen mindentudó gondolat a feje fölött és a játékos kedv.
Fontosak ezek a kArcos estek, ami abból is látszik, hogy minden alkalommal színültig megtelik a Raichle-palota első emeleti terme, és már napokkal előtte kiteszik a Megtelt táblát.
A lépcsőn lefelé, az est végén arról beszélgettünk, hogy kedvet kaptam újra Karinthyt olvasni. És aztán rögtön az is eszembe jutott, hogy a Domonkos-kArc után is elővettem a Domi-dalokat, és azokat hallgattam néhány napig. Szóval nekem már megérte. Jó kis lecke volt, tanár úr, kérem.
Karinthy Frigyes: Lecke (részlet)
Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.
Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.
És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,
Bő könnyeim, a könnyü bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.
Eldobtam mindent — íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,
Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.
Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi
De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net
