— Ketten vagyunk testvérek. Igaz, a bátyám az édesapám előző házasságában született — mondja a jól öltözött, határozott fellépésű beszélgetőtársam. — Ő tízéves volt, amikor apám néhány évnyi özvegység után feleségül vette a harminchoz közel járó anyámat. Mindezt persze az ember csak jóval később tudja meg a szüleiről, amikor már érteni kezdi az életet. Habár soha nem tettek köztünk különbséget, kettőnk közül velem egy kicsit „egyenrangúbban” bántak — talán azért, mert jóval fiatalabb voltam. A bátyám is elkényeztetett, sihederkorában is mindenhová elvitt magával. Ő igazi jófiú volt, én meg igazi ördögfióka. Legalábbis a szüleim, az ismerősök mindig ezt mondták.

A szüleim szerényen éltek. Az apám kovácsmester volt, de ebben a szakmában nem tudott elhelyezkedni, ezért délelőtt amolyan mindenesként dolgozott egy vállalatban, délután pedig pluszmunkát vállalt. A bátyámmal ellentétben — aki nyomdásznak tanult, és neves szakemberré vált — én nem szerettem melegíteni a széket. Amikor a szakiskola befejezése után elment katonának, egy kicsit elidegenedtünk egymástól. A leszerelése után dolgozni kezdett, majd udvarolni, megnősült, és lassan teljesen eltávolodott a családtól. Nekem pedig új társaságom, új barátaim lettek. És új szokásaim...

Sosem voltunk jómódúak, és a gyermekkorom úgy él az emlékeimben, hogy mindig sóvárogtam valami után. A szüleimtől számtalanszor hallottam, hogy nincs, úgyhogy örökös hiányérzetem volt. És irigyeltem azokat, akiknek mindig megvolt mindenük. Említettem már a nyugtalan természetemet, mindig hajtott egy belső kényszer az újabbnál újabb csínytevésekre. Eleinte csak ártalmatlanokra, majd egyre komolyabbakra. Tízéves voltam, amikor a falusi bolt elöl először loptam el egy női biciklit. Csak addig kellett, amíg körbejártam vele a barátokat, azzal dicsekedve, hogy nekem is van járgányom. Már aznap délután megtalálták nálunk a kerékpárt, és apám azon nyomban megfelelő „nevelési módszert” alkalmazott. De ez nem volt elég hatásos!

Egyre gyakrabban és egyre alaposabban felkészülve mentem lopni. Eleinte csak egyedül, aztán rájöttem, hogy ketten, esetleg többen hatékonyabbak vagyunk: van, aki rakodik, van, aki őrködik, van, aki eliszkol a szerzeménnyel — hogy azt a végén, egy eldugott helyen elosszuk.

Váltakozó szerencsével tevékenykedtem, ha ötször megúsztam a lopást, akkor hatodik alkalommal vagy rajtakaptak, vagy az apám vett észre ismeretlen tárgyakat otthon. De ez az „időtöltés” lassan annyira a szokásommá vált, hogy „hivatásszerűen” űztem. Nem akarom azt mondani, hogy becsületes tolvaj voltam, de a családi nevelés valamelyest mégis segített abban, hogy ne süllyedjek nagyon-nagyon mélyre. Soha, egyetlen helyszínről sem vittem el mindent. Úgy gondoltam, hagyni kell valamit, maradjon másnak is: akár egy újabb tolvajnak, vagy akár a tulajdonosnak.

Amikor leszolgáltam a katonaságot, az apám által egy jómódú parasztgazdához kerültem. Eleinte csak napszámosként dolgoztam nála, ám idővel úgy megszeretett, hogy a tanyán adott munkát, és nem kellett tovább a földekre járnom. Előbb csak a jószágok körüli teendőket láttam el, később bevásárolni is elküldött, s egyre fontosabb dolgokat bízott rám. Bennem meg egyre nőtt a kísértés, hogy mindebből kivegyem a „vámot”. Lassan, módszeresen loptam tőle, sosem egyszerre sokat. Egy műtrágyabeszerzés alkalmával azonban nem tudtam ellenállni: eladtam a kamionon lévő mennyiség mintegy felét. A gazda természetesen ezt észrevette, mégsem szólt semmit. De attól kezdve minden lépésemet figyelte...

Ekkor már udvaroltam a leendő feleségemnek, és tervezgettem a házasságkötést is. Szinte hihetetlen volt, hogy a tizenöt évnyi rendszeres lopás ellenére a rendőrök sosem füleltek le. Bevittek ugyan néhányszor, de nem volt ellenem megdönthetetlen bizonyítékuk. Elsőként a gazdának lett, és ő is jelentett fel. Elhívta a szüleimet, és azt mondta: ha nem tudunk megegyezni, elintézi, hogy a rendőrségi beszélgetésen a barátnőm is jelen legyen. Olyan dühös lettem rá, hogy meg tudtam volna fojtani. A rendőrségen aztán azzal simította el az ügyet, hogy ígéretet tettem, megjavulok.

Megnősültem, megszületett a fiunk, és valóban nem loptam többet. Nem mondom, hogy időnként nem volt óriási a csábítás, de a családomra gondolva ezeket a kritikus helyzeteket átvészeltem. Megesküdtem, hogy a fiamnak, amíg én viselem a gondját, sosem lesznek anyagi nehézségei. Azt hiszem, akkor gyógyultam ki végleg e „kórból”, amikor másfél évvel ezelőtt — amíg a piacon voltunk az asszonnyal — mindent elloptak a garázsunkból és a melléképületből: a mélyhűtő tartalmát, az összes szerszámot, a gázpalackokat, az új fürdőszobához vásárolt szinte teljes felszerelést stb. Ők még arra sem ügyeltek, hogy másnak is jusson...