Jó, hogy írtok... (2.)

Jó, hogy írtok... (2.)

Bicskei Armand: Disznóságok az ól falai között — Szögi Klaudia: Csillagszemű


Calbert Anikó: Tükörbe zárt világ

 

Bicskei Armand (2A)

Disznóságok az ól falai között

 

A falon lehetnek képek, történetek, ...érzelmek, sok minden más. Ezek természetesen senkit nem érdekelnek, nem is azért kerülnek oda, hogy érdekeljenek igazán, hanem inkább csak arra vágynak, hogy megalkothassák, elmesélhessék a saját kis élettörténetüket, nyavalyáikat.

Valakitől hallottam egyszer, hogy az élet olyan, mint egy sötét szoba tele kismalacokkal. Sokáig hatalmas badarságnak tartottam ezt a mondatot (a badarság szót is utálom, és soha az életben különben le nem írnám, de voltak már problémáim a mások által öncélúnak megítélt káromló szavaimmal).

No, de a kitérő miatt már lehet, hogy el is felejtették a kiinduló mondatot, mely engem annyira inspirált, a malackásat, de egész nyugodtan elolvashatják még egyszer, elölről, habár olvasás közben úgyis a saját dolgaikon gondolkodnak megint, úgyhogy mindegy. A sok kismalac négy fal között + még ott vannak a saját falaik + az ól falai a túlélés végett, ezért néhányuk falba ütközik. Malac vagy te is, én is, meg a Bözsike vagy Ljiljo néni is, aki bevágott eléd a sorba az Ideában. Mindenki többnek látja magát a malackáknál, ezért valamilyen szinten egyedül érzi magát, pedig ha egy icipicit is odafigyelne két malac egymás röfögésére, akkor már számukra, ők egymásnak többek volnának holmi kismalacoknál. Ezzel tulajdonképpen azt mondtam, hogy sok lúd disznót győz, pedig én nem akarom senki szüleit bántani, Pinuséin kívül, de őket is csak viccből. Az, hogy magunkra figyelünk, megfigyelhető a természetben is. Például a cseresznye és gyümölcstársai is csak azért növesztenek finom, egészséges, húsos gyümölcsöket, hogy aztán azok ürülék által ki legyenek szórva, de a-val is mondhatom, szóval az a sok ízletes étel, amelyet megeszünk, az is mind csak ürüléknekvalónak lett kitalálva. Mert már a fák is csak magukra gondoltak. Egy idő után, amíg elmét futtatok, a teljes manifesztációra való képtelenség örökös hiányérzetében, mindig érdektelenné válik a téma, melyet ki akarok fejteni. Nem csak nekem, önöknek is. Most például el szerettem volna mondani, hogyan lehetne lehetséges, hogy az ember felett mégis a fák és a növények állnak, még ha korábban is jelentek meg, és úgy tanulták az evolucionisták, hogy ez lehetetlen. Most azt hiszik, hogy őrült vagyok, de szerintem csak próbálják összemérni a saját falaikat az enyéimmel, megtehetik, nem tartom jó kőművesnek magam, a falam nem tudtam magasra, nagyra húzni. És hiába, az ember nem lehet csak úgy nem normális. Ezt jól jegyezzék meg!



Szögi Klaudia: Ismeretlen

 

Szögi Klaudia (2S)

Csillagszemű

„Ez az a város, keress meg benne, vonatok futnak a végtelenbe” (Neolunar: A város)

Szaxofon hangja töltötte be a várost. A borongós dzsesszdallamok körbelengték a házakat, áthatoltak az ablakokon, a kirakatokon. Elállt az eső. Pocsolyák, esernyők, vizes tornacipők maradtak utána. Magába nyel a város, magába zár a sötétség. Eltűnök a graffitis, szemetes mellékutcákban, ahol már rég kialudt a lámpafény. Mintha a sötétség legmélye felé igyekeznék.

Elveszek benne.

A szaxofon hangja távolba vész.

Azt mondtad, nem akarsz egyedül lenni. Menjek el hozzád, beszélgessünk egy csésze tea mellett. Mert te még hét év után is tudod, hogy sosem kávézom. Nincs itt rajtam kívül senkid. A férjedtől elváltál, barátnőid már nincsenek, az anyád meghalt. Az apádat meg sosem ismerted, lelépett, még mielőtt megszülettél volna, elment, senki sem tudja, hova. Talán már ő sem akar egyedül lenni, de nem tudja, kit hívjon.

Igent mondtam, elmentem hozzád. Zuhogó esőben vágtam át a szürke városon, a végeláthatatlan pocsolyák közt, feléd, a lakásod felé.

Régóta nem láttalak, hét éve. De te hét év alatt nem sokat változtál. Ugyanaz a tekintet, még mindig tele csillagokkal. Csillagok ragyogtak régen is a szemedben. S én nem akartam elhinni, hogy azok a csillagok még mindig nem halványultak el. Ennyi év, ennyi kudarc, az élet után sem.

— Nem szerettél ott lenni — mesélted —, nem értetted a nyelvet sem, mert a kiejtés szinte családonként változik. És utáltad az időjárást is. Folyton esik az eső. Azért vártad legjobban a hazatérést, mert tudtad, hogy ott nem kell mindenhova esernyővel menned.

Erre tessék — mutattál az ablak felé. Az egyre feketébb utcákra csendesen hullott az eső. Ha elhallgattunk, beszűrődött egyenletes, nyugodt kopogása.

— Jó, hogy itt vagy — néztél rám hirtelen —, még azután is, hogy hét éve... — mintha valami ősi tabu volna, nem mondtad ki, hogy mi történt hét éve. Én sem mondtam ki soha. A dolog, ami hét éve történt — így emlegetjük.

— Természetes — vontam meg a vállam, de te nem reagáltál, csak felpattantál, és az ablakhoz sétáltál. Elhúztad a függönyt, a lámpafényes, ázott utcát figyelted. Ekkor elállt az eső, eltűntek a felhők, előbújtak a csillagok meg a hold is.

— Szeretem a csillagokat — jelentetted ki.

— Tudom.

— Tudod? — fordultál felém.

— Inkább emlékszem — helyesbítettem. — Ha este sétáltunk, mindig csak a csillagokat bámultad.

— Igen, emlékszem — mondtad —, és sosem értettem, hogy te miért nem bámulod a csillagokat akkora csodálattal, mint én — magyaráztad.

— Ezt tényleg sokszor mondtad — bólintottam, ahogy eszembe jutottak az emlékek. Az a rengeteg séta a holdfényes utcákon. Szinte éjszaka éltünk, nappal aludtunk. A csillagok alatt találkoztunk először, a csillagok alatt történt hét éve az, ami történt.

A fejemben ezek az emlékek eddig egy kis szobába voltak elzárva. Egy kicsi szobába, vastag falakkal, ajtó és ablak nélkül. Ott volt a fejemben ez a szoba. Kerülgettem, tudtam, hogy ott van, de képtelen voltam arra, hogy bejussak, elzárták a vastag falak. De most leomlottak ezek a falak, az emlékek úgy keringtek a fejemben, mint a legyek az elhalt állat teteme körül.

Sokáig ültünk egymással szemben, némán. Elfogyott a tea. Újra esni kezdett, aztán megint abbamaradt. Még látszottak csillagok a felhők közt.

— Én most megyek. Hamarosan indul a vonatom — szóltam, mikor az óramutató a hatosra ért. Irány a pályaudvar, egy óra vonattal, bele az éjszakába.

— Ó, már nem itt élsz? — kérdezted megilletődve.

— De. Csak a barátnőm... ő nem — feleltem zavartan.

— Aha — bólintottál ugyanolyan zavartan. — Kikísérlek — mondtad.

Némán sétáltunk le a földszintre. Az ajtó előtt megálltunk, még egyszer utoljára a szemembe néztél. A csillagok mintha halványabban ragyogtak volna.

— Köszi, hogy meglátogattál — kis mosolyra húztad a szád. Kedvesen, halványan, nosztalgikusan.

— Nincs mit — válaszoltam.

— Üdvözlöm a barátnőd — és a csillagok fellángoltak, fényesség töltötte be a szemed, ahogy ezt mondtad.

— Átadom — feleltem, és kifordultam a lépcsőházból.

Mellékutcákban, háztetők alatt sétáltam, pocsolyákon és szeméten keresztül, lehajtott fejjel. Nem néztem fel az égre. Pedig már szétoszlottak a felhők.

A pályaudvarra érve az állomás épülete mellől figyeltem a sötétben álló néma embereket. A sötétben álló néma vonatokat.

Valami megváltozott. Valami leomlott.

A falak, amelyek közé bezártam ezt a néhány évet, mindent, ami hét évvel ezelőtt történt, nem léteznek többé. Nem tudom ezeket az emlékeket többé bezárva tartani, mert már nem tudom azokat az erős falakat sem fenntartani.

Most pedig el kell döntenem, hogy elutazok-e az ismeretlenbe, a sötétségbe, ahol csak tapogatózhatok, vagy maradok itt, becsengetek hozzád, és tovább nézem a csillagszemeid.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink