Mintegy száztíz évvel a Lumiére testvérek passiófilmje után Mel Gibson ausztrál rendező is bemutatta Krisztus szenvedéseit, saját, meglehetősen naturalista, a felesleges erőszakba át-átcsapó verzióját. Számos szempont alapján vizsgálhatjuk a Jézus Krisztus életét bemutató filmeket. Alapvetően két nagy korszakot különböztethetünk meg: az egyik a korai időszak, Lumiére, Jasset és Zecca néma rövidfilmjei, amelyeknek puszta megjelenése kimerítette a blaszfémia fogalmát a mozgóképtől még eleve idegenkedő közönség körében. Szentségkáromlás ide vagy oda, sikeres alkotások voltak ezek is — ahogyan a későbbi, az 1960-as évektől készült változatok, amelyeket Zeffirelli, Pasolini és Scorsese álmodott meg. Amennyire nehéz, olyannyira jövedelmező a Megváltó életét filmre vinni — ennek legutóbbi ékes bizonyítéka a már említett Passió Mel Gibson rendezésében. Az alkotás folyamatát végigkísérő irdatlan reklámhadjárat és a rossz nyelvek szerint a filmet csírájában elfojtani kívánó izraelita lobbi előítéleteinek hangoztatása miatt ismerőseim, barátaim nagyszülei, sőt dédszülei is elmentek megnézni a Passiót valamelyik közeli plázába. Olyan emberek, akik talán húsz-harminc éve ültek be utoljára moziba. A filmek alkotói megszenvedték vállalkozásaikat: Pierre Paolo Pasolinit egyik korai filmjének jelenete miatt börtönbüntetésre ítélték, istenkáromlásért és az olasz államvallás meggyalázásáért. A Monty Python társulatot Brian élete című Jézus-paródiájáért ugyancsak kőkemény bírálat érte. Martin Scorsesét az egyedi, központi kérdésként a kételyt vizsgáló Krisztus utolsó megkísértéséért gyakorlatilag kiátkozta a katolikus egyház. Mel Gibson pedig nemcsak a nagy port kavaró filmjében bemutatott groteszkbe hajló kínzás megjelenítéséért és a felelősök megnevezéséért, hanem a magánéletében is elhangzó antiszemita megnyilvánulásai miatt mindmáig alig kap szerepet Hollywoodban. Létezik azonban egy enyhébb, szelídebb, a várakozásoknak talán jobban megfelelő vonulat is, amelynek két legfontosabb alkotása Pasolini puritán Máté evangéliuma, illetve a televízióban karácsonykor már számtalanszor levetített Názáreti Jézus, Zeffirelli rendezésében. Ez utóbbi alkotás grandiózus, színpompás, egy kissé talán giccses is, a történet középpontjába az esendő, emberi gyengeségekkel küzdő Jézus Krisztust helyezi. A klasszikus Jézus-adaptációknak mindenképpen Zeffirelli filmje lehet a mintapéldája.

Az alkotók számára meghatározó kérdés, hogy hogyan jelenítik meg az isteni jóságot és a sátánt. A klasszikus filmekben tartózkodtak az ördög megjelenítésétől, az újabb adaptációkban azonban a gonosz is testet ölt. Scorsese női hangon megszólaló kígyóként, angyallányként és lángoszlopként jeleníti meg, Mel Gibson pedig egy színésznő segítségével, aki férfihangon szólal meg. Az ő verziójában a sátánt egy hermafrodita, azaz egy androgyn testesíti meg.

Fontos megemlíteni, hogy némely rendezők miként kezelték Krisztus élettörténetének bemutatását, pontosabban melyik szakaszokra fókuszáltak. Gibson csupán Jézus szenvedéstörténetét, passióját mutatja be, története rögtön a Getsemáne-kertben kezdődik. Zeffirelli három szakaszra bontja a megváltó élettörténetét, mindhárom korszakra ugyanolyan arányban fókuszálva. Érdekes megközelítést alkalmaz Robert Young A gyermek, akit Jézusnak hívtak című filmje, amely Krisztus gyermekkorára összpontosít. Annak ellenére, hogy a hívők egy része minduntalan támadja és elmarasztalja a Megváltó életét feldolgozó alkotások rendezőit és megálmodóit, egy valamit ők sem tagadhatnak. A filmek alkotóit minden esetben saját hitük motiválta, hogy egy ekkora vállalkozásba fogjanak. Műveikben személyes félelmeik, emlékeik és meglátásaik húzódnak spiritualitással, vallási áhítattal és mély tisztelettel övezve.