home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Jancsi és Juliska
Perisity Irma
2019.01.05.
LXXIV. évf. 1. szám
Jancsi és Juliska

Már jó ideje a jegyzetfüzetemben volt a beszélgetés vázlata, a megírását azonban mindig halogattam.

Úgy éreztem, egy ilyen szép történetnek megfelelő időpontot kell találni, így lett a Jancsiról és Juliskáról szóló írás ünnepi szívmelengető az olvasóknak. Bizonyítékként arra, hogy vannak még szép dolgok is az életben.

 

— Véletlen, hogy engem Juliskának hívnak, az öcsém meg János, ám annyira ránk illik a címbéli, csoda szép gyermekmese története, hogy mindig összekötöm magunkat a szereplőkkel — mondja elérzékenyülve a fiatalasszony. — Sajnos gyermekkorunkban nem tudtuk megélni az igazi testvéri kapcsolatot. Az én édesanyám szülés után néhány nappal meghalt, engem az anyai nagymamám és az apám nevelt. Hároméves voltam, amikor a nagymama is meghalt. Az apám elég hamar újranősült, a munkája miatt ugyanis elég körülményes volt a rólam való gondoskodás. A szomszédságunkban élt a szüleivel egy elvált asszony, akinek nem volt kifogása az ellen, hogy apámnak már volt egy gyereke — és összeházasodtak. Két év múlva született meg az öcsém, és én nagyon boldog voltam, hogy kisbaba van a családban. Rengeteget voltam vele, megtanultam pelenkázni, etetni, senkinél sem akart aludni, csak az én ölemben. Pedig még csak hatéves voltam.

A családban minden a legnagyobb rendben volt, a mostohám soha nem tett különbséget közöttünk. Az öcsémmel kapcsolatos dolgokat is megbeszélte velem, és olyan módon, hogy egyenrangú félnek éreztem magam. Ez nekem nagyon tetszett, és talán ennek is köszönhető, hogy az öcsémet nemcsak imádtam, hanem felnőttes gondoskodással törődtem vele. A szüleim mindketten dolgoztak. Megtörtént, hogy délutánonként, ha anya a munkahelyén volt, apám meg valahol maszekolt, én vigyáztam a testvéremre. Imádtam az ilyen délutánokat, én voltam az anyu, és sosem történt semmi rossz, amíg ketten voltunk otthon.

Az ünnepeket nagyon szerettük, különösen a karácsonyt. Én még ma, felnőttként is érzem a levegőben a készülődés illatát, és ha becsukom a szemem, látom a tágas konyhánkat, melynek minden szegletét ünnepi varázslat járta be. Nekem még ma is a szenteste a legszebb ünnep, a felszolgált étel semmilyen más vacsorával sem hasonlítható össze. Anya nagyon finom gubát készített, az öcsém és én is imádtuk. Amikor már nagyobbak voltunk, az öcsém szenteste mindig megkérdezte, megtanultam-e már gubát csinálni, mert szerinte csak azután mehetek férjhez. Anya megengedte, hogy próbálkozzak, de szerinte minden alkalommal eláztattam a tésztát, sohasem volt olyan, mint az övé. Nyolcadikba jártam, amikor végre sikerült jól elkészítenem, és a legnagyobb dicséretet az öcsémtől kaptam: hát, ez majdnem jobb, mint anyáé!

Középiskolás voltam, amikor egy atlétikai edzőtáborból az öcsém és még két tizenéves fiú egyszerűen eltűnt. Az edzők sem tudták, mi történhetett, hiszen az esti takarodó után minden gyerek a szobájában volt. Hónapokig keresték a fiúkat, időnként behívták a rendőrségre a szüleimet valamilyen — később hamisnak bizonyuló — nyom miatt, de a fiúkat sosem találták meg. Állítólag egy olaszországi roma banda gyermekcsempészettel foglalkozott, de ezt sem erősítette meg senki. A történtek után mindenáron rendőr-akadémiára akartam iratkozni, rögeszmémmé vált ugyanis, hogy a testvéremet csak én találhatom meg. Nem mehettem az akadémiára, de azért még évekig kutattam, hova tűnhetett az öcsém. Végül — ahogy az élet bonyolódott — lassan abbahagytam a keresést. Férjhez mentem, született két kislányom. Közel laktunk apámékhoz, hogy az unokákat állandóan lássák. Mindketten szinte betegesen ragaszkodtak hozzájuk.

Három évvel ezelőtt, ma sem tudom megmondani, miért, úgy éreztem, ebéd utáni desszertnek mindenképp gubát kell csinálnom. Még a férjem is rácsodálkozott, hogy mi ütött belém, de én elkészítettem, amit gondoltam. Maradt egy kis tálkával, azt az asztalon hagytam, és elkezdtem vasalni. Már esteledett, amikor csengettek, és az ajtóban egy ismeretlen fiatalember állt. Rákérdeztem, kit keres, és még akkor sem ismertem meg, amikor sírni kezdett. Behívtam az előszobába, ahonnan rálátott a konyhaasztalra. Szó nélkül odament, majd két ujjal, nagyon óvatosan kivett egy gubát, a szájába tette, lehunyta a szemét, és könnyeivel küszködve ezt mondta: nem felejtetted el csinálni, de miért éppen ma, hiszen messze van a karácsony! Azóta vagyunk mi Jancsi és Juliska a környéken. Azt mondják, az öcsémet Marokkóból a guba morzsái vezették haza.


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..