Jaj, cica, eszem azt a Hajmási Péteredet...

Jaj, cica, eszem azt a Hajmási Péteredet...

Vannak olyan dalok, amelyek hallatán valamiért rögtön tapsolnunk kell. Közösségileg. Vannak azonban olyanok is, amelyeket meghallva azon nyomban elsírjuk magunkat, vagy éppen mosolyra húzódik a szánk. A lényeg, hogy valamit jelentenek nekünk. Egy magyar embernek a „jajcica” vagy a „hajmásipéter” azt jelenti, amit az amerikainak a New York, New York vagy a Cabaret. Ezek a dallamok minden rendes magyar lakodalomban elhangzanak, és minden rendes magyar ember tudja a szövegüket. Sőt még a nem rendesek is.

Táborosi Margaréta legújabb rendezése, a Csárdáskirálynő, melyet az Újvidéki Színház deszkáin mutattak be, egy igen friss, mégis korhű darab. De melyik korhoz is hű igazából? A lányok (hölgyek, nők, kisasszonyok, udvarhölgyemények) jelmezeit nézve inkább a mához, a férfiakét nézve a régi, pezsgős, Jávor Pál-os, monarchia végi pesti korszakhoz. A három párka ruháinak kora meghatározhatatlan, a turkálók legeldugottabb pontjain találni ilyeneket (s erre most ne a jó értelemben tessék gondolni), a főszereplők öltözékét nézve azonban eltűnik a monogámia, Szilvia és Cecília/Cilike megjelenése mindkét korhoz hű. S a lényeg a nő, aki nő volt régen is, nő most is, és „...az asszony összetör, megkínoz, meggyötör...” még akkor is, ha a „lányok angyalok”, hisz ők a „férfiakkal csak komédiáznak”, és nélkülük „még a mennyország is fád” — jelentsen bármit is ez a fránya fád.

Bár nem tartom magam egy operettőrültnek, jólesett néznem és hallgatnom, s előtte szurkolnom, hogy ez most legyen nagyon jó. Már a nyitókép annyira hatásos és szép volt, hogy azonnal beszippantott az operett mézben pirított, fahéjas-almás világába, de most nem ragadtunk bele a cukormázba, ez egy sokkal fogyaszthatóbb, bio-Csárdáskirálynő volt. 

Béres Márta, a Kosztolányi Dezső Színház színésznője az előadás Szilviája. A nyitóképben olyan gyönyörűen áll a lépcső tetején, hogy ha nem tudnám, mit nézek, azt hinném, Roxy a Chicagóból, és sikerül neki úgy bemutatnia a körülrajongott díva alakját, hogy egyszerre látjuk butuska sanzonettecskének és okos nőnek. Banka Lívia olyan zseniálisan váltogatta a hercegnő és a pezsgőre mindig kapható Cilike szerepét, a jégkirálynőt és a csárdáskirálynőt, ahogyan csak kevesen tudnák.

Fontos, hogy egy rendezőnek legyen kézjegye. Hogy egy jelenetből felismerjem, hogy ez biztosan egy Urbán-/Wilson-/Frljić-darab. És Margarétának egészen jól felismerhető kézjegye van. Ami nála néha „lábjegy”. A játékosságot vegyíti a drámával, Chaplint a 100 Tagú Cigányzenekarral. Meglepő s néha egészen oda nem illő, emiatt azonban pontosan odaillő mozdulatokat használ. Az előadás koreográfiáját Grecsó Zoltánnal készítették, és most is megjelentek azok a néptáncból ismert, de stilizált, játékossá tett mozdulatok, illetve az elnagyolt, burleszkes gesztusok, amelyek Margaréta kéz- és lábjegyének mondhatóak.

Bele lehetne kötni az énekhangok pontatlanságába vagy a csiszolásra szoruló jelenetekbe, találhatnánk fölösleges részeket, de minek? Szép összmunka eredménye s finom parfümfelhő az újvidéki csárdáskirálynő, nyugodtan beugorhatunk a nagybőgőbe, nem fogjuk megbánni. 

Srđan Doroški felvételei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink