Utcai Róbert Zentán született, gyermekkorát Temerinben töltötte. 2003-ban szerzett teológiai diplomát, ugyanebben az évben Msgr. dr. Pénzes János szabadkai megyés püspök szentelte pappá. Szolgálata kezdetétől a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó és a Svetozar Marković Gimnáziumokban oktat hittant, 2007 óta vezeti a csantavéri plébániát. Számos magyarságtudatot erősítő programot szervezett fiataloknak. Megalakította a Vox Angelica gyermekkórust, a vajdasági gyermekekkel rendszeresen részt vesz az anyaországi zarándoklatokon. 2010-ben az anyaországi papkollégájával, Szűcs Balázs atyával és kilencven egyetemistával megszólaltatta a Valahol Európában című musicalt. Úgyszintén Balázs atya szervezésében 2014-ben Budapesten, a Petőfi Csarnokban, a következő évben pedig a csantavéri piactéren előadták az István, a király című rockoperát, melyben több száz határon túli nehéz sorsú gyermek szerepelt. A produkciót mintegy ötezren nézték meg. Munkájával elérte, hogy sokan összefogjanak, renoválják a plébánia épületét és rendezzék a templom előtti teret, valamint felújíttatta a toronyórát és a harangokat. A lelkésszel a kitüntetés kapcsán beszélgettünk.

* Hogyan született meg az elhatározás, hogy a papi hivatást válassza?

— Gyerekkoromban számos kedves tanár vett körül, akinek a nevelést és a jobbá formálódásomat köszönhetem. Mgr. Szungyi László plébános volt az, akire felnéztem, és aki bevezetett a lelki életbe a hittanórákon és a szentmiséken keresztül. Hatodikos-hetedikes koromban kezdtem el ministrálni. Hetedik osztályos voltam, amikor már éreztem, hogy a jóisten engem erre a hivatásra szólít. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy pap szeretnék lenni, ha ezt Isten is így akarja. Tudtam, hogy előttem van még bő tíz év: a nyolcadik osztály után négy év gimnázium, hat év teológia és a katonaság. Szabadkára iratkoztam a Püspökségi Klasszikus Gimnáziumba, a Paulinumba. Felsőfokú tanulmányaimat a Szegedi Hittudományi Főiskolán végeztem, ahol két évig tanultam, majd hazajöttem leszolgálni a katonaságot. Ezután visszamentem Szegedre, és befejeztem a megmaradt négy évet.

* Kik a példaképei?

— Gyerekkoromban sok filmet néztem, a szentek életéről is. Néri Szent Fülöp az egyik kedvencem, aki nagyon közvetlen volt, főleg gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozott. Az ő életpéldája is arra ösztönzött, hogy ha egyszer pap leszek, akkor én is igyekezzek felkarolni azokat, akik nehezebb helyzetben vannak. Főleg azokra a gyermekekre gondolok, akik a társadalomban a leginkább kiszolgáltatott helyzetben vannak. Az élők közül akkoriban egyértelműen II. János Pál pápa közvetlensége, szerénysége és jósága segített, hogy a szívemben meghozzam a döntést: pap leszek, és elindulok ezen az úton. Már említettem mgr. Szungyi László temerini plébánost, aki szintén hozzásegített ehhez a döntésemhez. A gimnáziumi évek és a teológiai tanulmányok során is sok olyan pappal találkoztam, akik megerősítették bennem a hitet, hogy engem a jóisten az Ő szolgálatára hív. Nagyon hálás vagyok Msgr. Stjepan Beretić atyának, mellette voltam káplán Szabadkán. Tőle is sokat tanultam, ami meghatározza önálló papi tevékenységemet.

* Szabadka és Csantavér mellett hol végzett lelki szolgálatot?

— Temerinben fél évig voltam diakónus, utána kerültem papként Szabadkára. Ezután rögtön Csantavérre helyezett át a püspök úr. Ez nagy felelősség, de hálás is vagyok, amiért megbízott bennem, és rám ruházta ennek a hatalmas településnek a lelki vezetését. Csantavéren körülbelül hatezer hívőt tartunk számon. Többségében magyarlakta faluról van szó, de színes a paletta, idetartozik ugyanis Zentaörs (Bačko Dušanovo) és Meggyes (Višnjevac) is, ahol élnek szerbek, horvátok, macedónok, bosnyákok, montenegróiak stb. Nagyon jó a kapcsolat a nem katolikus hívőkkel is, ezt ők is alátámaszthatják. A faluban nagyon szépen működik a baptista egyház, korrekt és egészséges a viszonyunk a vezetőjével, egyúttal a református családokkal is törekszem ápolni a kapcsolatot. A vallásunk nem azt tanítja, hogy miénk a tökéletes, a többit nyomjuk el, hanem hogy nagyon szeressük a sajátunkat és tiszteljük a másikat.

Dr. Babity János főkonzul átadja a díjat ft. Utcai Róbert plébánosnak (a szerző felvételei)

* Mit sikerült a szolgálata során Csantavéren megvalósítani?

— Nyolc és fél éve vagyok a településen. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor meg kell vallanom: egyedül és önállóan, amire azt mondhatnám, hogy az én munkám gyümölcse, szinte semmit sem tudok felmutatni. Közös összefogással viszont sok mindent sikerült elérni! Elrendeztük a templom előtti teret, egy kicsit rendbe tettük és dekoráltuk a templomot, apróságokkal, fényekkel. Nagyon sok hívő, fiatal és idős, segített ezekben a munkálatokban. Igyekeztünk szépíteni azt az örökséget, amelyet a csantavériek szülei, nagyszülei, dédszülei hagytak a településre. A falubeliek nagyon büszkék a templomukra, és örülnek, hogy folyamatosan igyekszünk rendben tartani. A szentmiséken hetente ott van három-négyszáz gyermek. Hihetetlenül boldog vagyok, hogy járnak hittanra. Lehet, hogy közülük néhány majd lemorzsolódik a bérmálás után, de örülök, hogy a nyolc év alatt sikerült egy-két gondolatot elültetni a szívükbe, s ezáltal szebbé tenni az életüket. Sok erőt ad az is, hogy a vasárnapi szentmiséken mintegy hatszáz felnőtt is együtt imádkozik az élőkért és az elhunytakért!

* Az a hír járja a faluban, hogy a hittanórák igazán rendhagyóak.

— Nagyon fontosnak tartom, hogy a hittanórán és a szentmisén is megjelentessük az emberek előtt azt, amiről beszélünk. Elméletben sok mindent el lehet mondani, de nem biztos, hogy ez olyan maradandó, mint ha valamit látnak is. A közelmúltban megtartott hittanos napon Pókembernek öltöztem be, fölmásztam a kupolába, és ezt a gyerekek nagyon élvezték. Utána a szentmisén azt a Pókember-jelmezt — fontos üzeneteket megfogalmazva — a kupolán át bedobtuk a templom belső terébe. Nem az volt a lényeg, hogy szenzációt csináljunk, hanem hogy a gyerekek érezzék, Isten az, aki irgalmas, és fölfelé húz bennünket, az ördög pedig sajnos mindig lefelé ránt. Ezt egy rugózással próbáltuk megjeleníteni. Biztos vagyok benne, hogy a társaság 90 százaléka hazavitte az üzenetet is — és nem csak a külsőséget. Fontosnak tartom a szimbólumokat, ezért gyakran szoktam bevinni különös dolgokat szentmisére. A múlt vasárnap például egy rendhagyó hangfal volt bent, melyből furcsa zene szólt, de ehhez is igyekeztem olyan üzenetet fűzni, amelyet — remélem — a gyerekek is és a felnőttek is életre szólóan megjegyeztek.
2007 óta, mióta Csantavéren vagyok, különféle rendezvényeket is szervezek. Voltak könnyűzenei és rockkoncertek. Egy-egy ünnep előtt-után fellépnek a kórusaink. A templomban zenekarok és szólisták vendégszerepeltek. Ezekre az eseményekre nagyon büszkék a csantavériek. A templomunk is különös, mondjuk úgy, hogy ezen a vidéken egyedi, így az akusztikája is szép és különleges. Öröm mindnyájunk számára, hogy tavaly sikerült egy több mint háromszáz személy befogadására alkalmas közösségi termet felépíteni. Itt karácsonyi és húsvéti műsort tartottunk, a közelmúltban pedig egy anyák napi rendezvényre is itt került sor, ez sok embert megmozgatott — fellépőt, nézőt egyaránt. Számomra fontos, hogy azokat az ajándékokat, karizmákat, amelyeket Isten ajándékoz a gyermekeknek, fiataloknak, de a felnőtteknek is, kifejtsék és megmutassák másoknak is. Ezáltal másokat gazdagítanak, és serkentik a társaikat, hogy ők is hasonlóképpen igyekezzenek felfedezni és kamatoztatni a tudásukat.

* A kitüntetés átvétele alkalmából mit üzen a fiataloknak és az időseknek?

— Mivel nem tettem eget zörgető nagy dolgot az életem folyamán, és mégis ilyen jelentős elismerést kaptam, bátorítani szeretnék mindenkit, hogy fedezzük fel a mindennapokban azokat az apró lehetőségeket, amelyeket a jóisten felkínál, és a tőlünk telhető legtökéletesebb módon töltsük be hivatásunkat! Így tudjuk igazából Istent szolgálni, az embertársainkat megerősíteni, és egy iciri-picirit szebbé tenni a világot!