— Amióta az eszemet tudom, mindig kritikus voltam önmagammal szemben. Amit másnak meg tudtam bocsátani, azt magamnak sosem — kezdi Rita a beszélgetést. — Hárman voltunk testvérek, és ha valami gond volt köztünk, a szüleim sosem keresték a „tettest”, mert rendszerint én vállaltam magamra a felelősséget. De nem ostobaságból, egyszerűen azt gondoltam — és így gondolom ma is —, ha nem feltétlenül muszáj, nem kell bonyolítani a dolgokat. Ott, ahol három gyerek vagy akár felnőtt él, bárki kirobbanthat vitát. Átlagos munkáscsalád gyereke vagyok, a testvéreimmel egyetemet végeztünk, pedagógus azonban csak én vagyok. A tanulmányaim befejezése után férjhez mentem. A közeli város egyik általános iskolájában kaptam munkát, és mindmáig ott dolgozom. Ha az egészségem engedi — és a kormány nem emeli meg ismét a nyugdíjkorhatárt —, nyolc év múlva nyugállományba vonulok.

Három gyereket szültem, a két lányom már felnőtt. Az idősebb tavaly fejezte be az egyetemi tanulmányait, a fiatalabb pedig most jár a végén. A legfiatalabb gyermekem fiú, és sajnos csontrendszeri rendellenességgel született. Élete első évében a betegségnek semmiféle jelét nem vettük észre. Háromhavonta jártunk orvosi ellenőrzésre, és csupán azt tűnt fel, hogy sem állni, sem mászni nem akart — egyébként rendkívül élénk, vidám baba volt. Az egyik vizsgálaton derült ki, hogy nemcsak a gerince görbül, hanem a hátán is van elváltozás, mely a későbbiekben púpossá teheti őt. Kétségbeestünk. Saját felelősségünkre — és saját költségen — elvittük minden neves ortopéd szakorvoshoz, ám egyik sem biztatott bennünket. A fiunk egyébként egy rendkívüli, az átlagnál jóval értelmesebb gyerek volt, négyéves korában már írni, olvasni tudott. A mozgása azonban lassú volt, hamar elfáradt — és közben a deformitás egyre csak növekedett. A férjemmel persze — mint afféle szülő — azt mondtuk: mindent megtennénk érte, hogy egészséges fiatalemberré serdüljön.

A fiam óvodába indult, amikor megkaptuk egy olaszországi magánklinika címét. Azt állították, hogy az intézményben a fiunkéhoz hasonló betegségeket gyógyítják. A 90-es évek közepén az olaszországi út szinte elérhetetlennek tűnt, mi mégis megoldottuk, és eljutottunk a klinikára. Az orvos, akinél jelentkeznünk kellett, aznap nem dolgozott, ezért másnapra kaptunk időpontot. Szállást kerestünk, ám közben bementünk egy áruházba, hogy a lányoknak vegyünk ajándékot. Ma sem tudom megmagyarázni, hogyan, de abban a néhány percben, amíg a blúzokat nézegettük, a fiunk eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. Én jajveszékeltem, a férjem ész nélkül rohangált az áruházban, a biztonsági személyzet, a vásárlók, egyszóval mindenki a fiunkat kereste, ám hiába. Lezárták a kijáratokat, és minden helyiséget, zegzugot átfésültek, a gyereket azonban sehol sem találták. Néhány órás vizsgálat, kihallgatás után azzal engedtek el bennünket, hogy másnap jelenjünk meg a rendőrségen, és a keresés hivatalosan is meg fog indulni. Mi még aznap segítséget kértünk a külképviseleten, de nem tudtak semmivel sem biztatni bennünket. A férjemmel három napig éjjel-nappal róttuk a város utcáit, de nem bukkantunk a nyomára. A követségen azt mondták, nem akarnak ijesztgetni bennünket, de Olaszországban a gyerekkereskedők a testi fogyatékos gyerekekre „vadásznak”, az ő kéregetésükből ugyanis több a bevételük.

Egy hét múlva jöttünk haza. Magam sem tudom, hogyan, de az élet mégis ment a maga útján. Itt volt a két lány, a munkám, a család, a háztartás, egyszerűen élnem kellett. A hazatérésünk másnapján akciót indítottunk a fiunk felkutatására. A férjem eladta a szüleitől örökölt bánáti tanyát és húsz hold földet, a pénzt pedig a keresésre költöttük. Azóta úgy telt el tizenkilenc év, hogy egyetlen nyomra sem bukkantunk. Aztán a tavasszal jelentkezett egy olasz család, mely egy fiatalember fényképét is elküldte. Úgy vélték, ő a fiunk — és valóban ő volt. Egy huszonhárom éves, jóképű, görbe hátú fiatalember...

Május végén találkoztunk Porečban. Azt hiszem, azon a napon újjászülettem. Igaz, egy teljesen idegen, magyarul egyetlen szót sem tudó fiatalembert öleltem magamhoz. Hazajött velünk, ám nem tudott beilleszkedni. Vad volt és önfejű, éreztem, hogy az idegeire megyünk. Mindent megtettünk azért, hogy érezze a szeretetünket. Augusztus elején azonban — míg a piacon voltam — elment. Csak egy néhány soros üzenetet hagyott, melyben megírta: a család szinte megfojtja, ezért mennie kell. És arra kért, ne keressük. Azóta az interneten állandóan könyörgünk neki, hogy jöjjön haza. Ám eddig mindhiába...