home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Iskolatörténetek az utókor számára
Talpai Lóránt
2015.03.25.
LXX. évf. 12. szám
Iskolatörténetek az utókor számára

Id. dr. Virág Gábor nyugalmazott főiskolai tanárt több évtizedes névtudományi, iskolatörténeti és helytörténeti kutatásaiért a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki Budapesten. Kishegyes díszpolgárát és helytörténészét munkásságáról kérdeztük.

* Életpályája során számos kitüntetésben, elismerésben részesült. Ezek mit jelentenek önnek?

— Számos esetben némi álszerénység merül fel a kitüntetettekben. Sokszor elhangzik, hogy nem vártam, váratlanul ért, vagy hogy talán meg sem érdemeltem. Mindez azonban általában nem fedi a valóságot, mivel az ember, főként ha hosszú évtizedeken át végez kutatásokat, némileg elvárja, hogy elismerjék. Röviden fogalmazva negyven-ötven évnyi munka után jólesik, ha felfigyelnek az eddigi tevékenységemre. Noha számos kitüntetésben részesültem, szakmai részről sokszor hiányoltam a figyelmet. Mindig is furcsának találtam, hogy az elismerések, kitüntetések mellett elmaradnak a szakmai kritikák. Nagyon kevés könyvemről írtak például érdemi bírálatot. Még a 90-es évek elején a topolyai iskolatörténeti könyvemről megboldogult Szeli tanár úr írt egy remek kritikát, de azután a szakma nem igazán fejtette ki a véleményét. Az is felmerült bennem, hogy a térségünkben talán nincsenek is jártas szakemberek ezeken a kutatási területeken. Visszatérve a legutóbbi kitüntetésemhez, véleményem szerint igenis van jelentősége annak, ha valaki olyan elismerésben részesül, amelyet egy köztársasági elnök kézjegyével hitelesítenek. Ez mindenképpen olyan értékelés, amely egyúttal felelősséget ró az emberre.

* Hosszú évtizedekig dolgozott magyar szakos tanárként. Ezáltal kiváló rálátása van az egykori oktatás folyamatára. Mennyiben változott a klasszikus értelemben vett tanítás, az oktatási rendszer és a tanár-diák viszony? Mi a véleménye a mai szabadelvűbb oktatási módszerekről?

— Életpályám során egyik kihívás ért a másik után. Soha nem futamodtam meg a előlük, inkább szerettem a változatosságot. Ennek köszönhetően a tanári pálya szinte minden fokozatát kipróbáltam. Az általános iskolai tanítótól kezdve a szakközép-iskolai, illetve a gimnáziumi tanáron át egészen a főiskolai és az egyetemi tanárig minden voltam. Szabadkán, Topolyán, Kishegyesen, Kúlán, Belgrádban. Sok esetben a véletlen határozta meg, hogy melyik iskolában fogok tanítani. Viszont azt elmondhatom, hogy bizonyos értelemben szerencsés voltam, mert szinte minden esetben, minden oktatási intézményben megértő igazgatóm volt. Soha nem szóltak bele abba, hogy mit vagy miről tanítsak. Sőt sok esetben a tantestületen belül arra kértek, hogy próbáljam én meghatározni, illetve kialakítani a tananyagot. Ami a különféle iskolafokozatokat illeti, természetesen mindegyiknek megvolt a maga sajátossága. Az általános iskolában például nem sokat kellett hozzátenni a tanagyaghoz, csupán a jól bevált módszereket kellett alkalmazni. A középiskola részben hasonlított az általános iskolához, ezzel szemben a főiskolán, illetve Belgrádban, a hungarológia szakon az ember csak saját magára, a saját maga által kidolgozott programra számíthatott. Ami az egykori viszonyokat illeti, mindenképpen kiemelhető, hogy az egykori diákok tisztelettudóbbak voltak. Régen is megvoltak a tanár-diák közötti konfliktusok, de valahogyan mégsem fajultak el annyira a dolgok, mint manapság. Talán nagyobb figyelmet fordítottak az emberi méltóságra. Ezenkívül a diákok jelentős része jobban törekedett, hiszen a szülők jól tudták, hogy ha a gyereküket nem sikerül tanulásra ösztönözniük, akkor csak a kétkezi munka marad számára. Manapság mindez máshogyan történik, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy az oktatás jó irányba halad.


Ótos András felvétele

* Névtudomány, iskolatörténet, helytörténet. Csak néhány kutatási terület azok közül, amelyek a térségünkben az ön nevéhez fűződnek. Vajon hogyan lehetne összegezni ezt a sokoldalú kutatómunkát? Minden terület egy-egy mérföldkő volt az életében, vagy az egész, azaz a különféle történelmi kutatások ugyanannak a folyamatnak a részei?

— A kutatásaim főként az oktatáshoz köthetőek. A tanári munkám során kerültem kapcsolatba az iskola- és a helytörténettel. Mindezt azonban megelőzte az érdeklődésem a névtudomány iránt, mivel erre a kutatási területre még egyetemistaként figyeltem fel. A hatvanas-hetvenes években egyébként nagyon népszerű volt a különféle nevekkel és vezetéknevekkel való foglalkozás. Az embereket és a diákokat is nagyon érdekelte a nevük eredete, jelentése. Elsőként a szülőfalum, Csantavér neveit dolgoztam fel egyetemi szakdolgozat formájában. Egy magyarországi tanár barátom felfigyelt a kutatásomra, és arra biztatott, hogy folytassam tovább. Ezután számos névtudományi konferencián vettem részt, és egyre többet foglalkoztam történelmi kutatásokkal. A 80-as évek végén a néhai topolyai inasiskolában tanítottam, amikor az igazgató felkért, hogy írjam meg az oktatási intézmény 100 éves történetét. Úgy gondoltam, hogy az inasiskola egykori tanítói megérdemelnek legalább annyit, hogy az utókor tudjon róluk. A rendelkezésemre álló levéltári anyagok segítségével el is készítettem az első iskolatörténeti művemet. A topolyai járásra vonatkozó levéltári anyagok — elsősorban Brindza Károlynak köszönhetően — mintegy hat kötetben maradtak fenn. Ezek az anyagok a későbbi munkáim során, például a topolyai középiskolák történetének megírásakor nagy segítségemre voltak. Számos egyházi iratot, az egyházi iskolák történeti anyagait is felhasználtam. Mivel Kishegyes egykor a topolyai járáshoz tartozott, magától értetődő volt, hogy meg fogom írni a kishegyesi iskolatörténetet is. A katolikus egyházi iskolák után pedig a reformátusakról készítettem egy tanulmánykötetet. Szóval az egyik iskolatörténetből következett a másik, az iskolatörténetekből pedig a települések helytörténete. Kiadtam a többi közt Topolya monográfiáját, a topolyai Járási Magyar Népszínház történetét, a kishegyesi iparosság történetét és a feketicsi móringlevelekről, azaz házassági szerződésekről is írtam.

* Helytörténészként feltételezhető, hogy határozott véleménye van napjaink exodusáról? Sokan hagyták és hagyják el térségünket. Falvak és városok alakulnák át, illetve néptelenednek el egyik napról a másikra. Vajon lesz, aki olvassa majd az ön helytörténeti műveit évtizedek vagy évszázadok múlva? Vagy csak távoli idegenek fogják a kutatásaiból megállapítani, hogy itt valamikor élt egy nép?

— Az elvándorlás valójában divattá vált, sokan még a biztosat is elhagyják a bizonytalanért. Nem igazán becsüljük meg azt, amink van. A biztonságot nyújtó családi házat pillanatok alatt bérlakásra cseréljük. Minderről egy réges-régi történet jut eszembe. Az 1800-as években a dédöreganyámék rendkívül szegény körülmények között éltek. Az otthonuk egy szabadkai gazda birtokán fekvő cselédház volt. A hosszú, üresen tátongó épületben leszúrt karókkal jelezték, hogy meddig ér egy család „birtoka”. Akiknek volt annyi helyük, hogy egy nagyobb faágyban aludtak, azokat a többiek már megszólták. Mindezt azért mondtam el, hogy érzékeltessem, jobban becsüljük meg azt, amink van.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..