home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Irányítás nélkül
Perisity Irma
2017.11.14.
LXXII. évf. 45. szám
Irányítás nélkül

A történetnek nyugodtan adhattam volna A kisöreg címet is, hiszen a beszélgetőtársam mindössze tizenkilenc éves.

A történetnek nyugodtan adhattam volna A kisöreg címet is, hiszen a beszélgetőtársam mindössze tizenkilenc éves. Ám ennek ellenére olyan érettséggel, illetve annyira meggondoltan fogalmaz, mintha már leélte volna élete javát. Véleménye szerint egy fiatal akkor is megtalálja a számára leginkább járható utat, ha nincs, aki irányítsa. Útkeresés közben ugyanis mindig lesz valamilyen jel, melyet — ha felismerünk — iránytűként használhatunk.


— Talán akkor volnék igazán hiteles, ha könnyes szemmel, csalódva beszélnék a sorsomról — kezdi a kopaszra nyírt, szerény öltözetű fiatalember. — Én azonban már régen lemondtam arról, hogy sírással próbáljam megoldani a gondokat. Azt kell mondanom, nem tudom, mitől válik egy gyerek éretté, felnőtté. Abban viszont biztos vagyok, hogy én már tízéves koromban úgy éreztem, a felnőttek világa már semmi újat nem tud mutatni nekem. A legrégebbi emlékeim szerint anyámmal éltem egy faluszéli, hatalmas ház befejezetlen padlásrészében. Édesanyám a helyi kocsmában dolgozott szakácsnőként. Apámra viszont nem emlékszem. Illetve fel tudok idézni jó néhány férfit, de valamennyit utáltam, mert vagy bűzlöttek az alkoholtól, vagy nagyon csúnyán bántak édesanyámmal. Anyám szinte az összeset bemutatta nekem, mondván: látod, ő lesz majd az apukád. Erre sosem mertem azt válaszolni, hogy nekem nem kell apuka, mert nekem csak az anyámra van szükségem, hogy észrevegye, én is létezem. Persze az „apukák” néhány hét múlva továbbálltak.

Iskolába jártam, és jól is tanultam. Mindenki tudta, hogy ki fia-borja vagyok, és azt hiszem, a jóindulatú tanító bácsinak köszönhettem, hogy a társaim nem közösítettek ki. Sokszor, ha valamit jól csináltam az órán, a tanító bácsi mindig azt mondta: meglátjátok, gyerekek, egyszer még büszkék leszünk Tibire. Meg is fogadtam: úgy fogom élni az életemet, hogy a tanító bácsinak igaza legyen. Nyolcadikos voltam, amikor anyám kórházba került, majd rövid idő múlva meghalt. Az apai nagymamám lakott a legközelebb hozzánk, akivel anyám nem ápolta a kapcsolatot. Ennek okát csak évek múlva tudtam meg. A nagymamám, akit egyébként alig ismertem, nem volt egy gyengéd teremtés. Egyedül élt, és rengeteget dolgozott. Ha esténként megszunnyadt a konyha támlás padján, ölébe csúszott kezekkel, sokszor elnéztem, milyen kérges a tenyere. Akár egy férfié. És ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy nyilván azért morog mindig, mert a szíve is ilyen kemény lehet. Viszont velem sosem bánt rosszul.

Sokat mesélt a fiatalkoráról, valamint az egyetlen fiáról. Egyszer azt is elmondta róla, hogy nem is ő az igazi apám, hiszen olyan genetikai rendellenességgel született, amelynek következtében képtelen volt a gyereknemzésre. A nagypapa állandóan a nagymama szemére hányta a fiuk betegségét, mely miatt egyébként katonának sem sorolták be. Ez annak idején óriási szégyen volt faluhelyen. A nagymamának aztán egy napon véletlenül a fülébe jutott a hír, mely szerint anyám állapotos lett egy ismeretlentől, így a szüleivel kitalálták, hogy a fia majd elveszi anyámat, és az embereknek azt fogják mondani, hogy a fiától terhes. Ezzel mindenki jól járt: anyám nem szült lányfejjel, a férje nemzőképtelensége titokban maradt, és nekem is lett „apám” — akit mindössze néhány hónappal a születésem után egy felbőszült bika felöklelt. A nagymama Isten büntetéseként élte meg a fia halálát, ezért nem is lépett kapcsolatba velem vagy anyámmal egészen addig, amíg édesanyám meg nem halt. A nagymama és én tehát nem voltunk vérrokonok, viszont nagyon jól megértettük egymást. Én életemben először éreztem, hogy valakinek fontos vagyok, illetve hogy gondoskodnak rólam. És azt hiszem, neki is szüksége volt az én szeretetemre.

A nagymama elég jól állt anyagilag, és mivel rajtam kívül senkije sem volt, nem sajnálta rám a pénzt. Számomra azonban csak az volt a fontos, hogy tanulhassak. Másra nem is kértem pénzt. Kimondhatatlanul szeretek olvasni. A nagymama tudja, hogy semminek sem tudok úgy megörülni, mint egy könyvnek. Higgye el, a tanya tisztaszobájának egyik fala már végig könyvespolc. A nagymama gyakran ugrat is: meglásd, olyan feleséged lesz, aki egyáltalán nem szeret olvasni, és a könyveket majd gyújtósnak fogja használni. Ha viszont vendég érkezik a házba, büszkén mutatja neki: ez mind a gyereké, és mindet el is olvasta! Már csaknem tíz éve élek nála, de még sohasem erőltetett rám semmit az életben. Mindig azt mondja: van neked magadhoz való eszed, hát tedd, amit jónak látsz. Megtörtént már, hogy valamit elhatároztam, aztán viszont észleltem egy jelet, mely megállított. És az ilyen esetek rendszerint jól végződtek. Én immár anélkül álmodozhatok, hogy valakinek állandóan figyelmeztetnie kellene: az álmok messze állnak a valóságtól. Hiszen ezt magamtól is pontosan tudom.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..