Improvizációk egy szaxofonistára és két kávéra

Improvizációk egy szaxofonistára és két kávéra

Van egy szaxofonista Szabadkán, akit nem csak a szabadkaiak ismernek.

Ő Bunford Gábor, azaz Buga, akire jó ránézni. És nemcsak azért, mert egy jó nagyra nőtt férfiról beszélünk, hanem azért is, mert sugárzik róla, hogy ő bizony elégedett magával, az életével, a családjával, nyugodt, laza, vidám és pozitív. Szaknyelven szólva, abban a zenekarban és azt a zenét játssza, amelyet szeret. És mi mind szeretnénk ugyanezt érezni, nem? Hátha megtudjuk a titkát.

— Régebben még leírtam otthon a feleségemnek, hogy éppen hol és kivel zenélek, de ma már ezt sem nagyon csinálom. Tudja, hogy próbáról koncertre megyek, majd az egyetemre órát tartani. A szeptember legalábbis ilyen volt. Az október pedig... Az is ilyen lesz. Hahaha. Na jó, talán a második felére egy picit ritkulnak az elfoglaltságaim, de aztán ott a december, az ünnepek, a koncertek Balaševićtyel, előtte próbák. És októberben indul az egyetem.


Dado Dolmagić felvétele
 

* Hány éve is tanítasz?

— Hatodik éve. Szerencsére a július csak a vizsgák és a felvételik időszaka, viszont a nyár tele van koncertekkel. Asszisztens vagyok, előtte Szabadkán tanítottam a Zeneiskolában. Egy tanárváltásnak köszönhetően kerültem be az Újvidéki Művészeti Akadémiára. Két év után kínálták fel a százszázalékos tanítási időt, melyet boldogan elfogadtam. Egyrészt kevesebb az óraszám, és marad időm a zenélésre, másrészt egészen más egyetemistákkal dolgozni, nem kell őket rábeszélni a gyakorlásra, maguktól csinálják.


Mia Mikulić felvétele

* Elhiszem. És a koncertek, az órák, a próbák mellett a Jazziket szervezitek immáron nyolc éve Sanjával, a feleségeddel. Miért indítottátok el annak idején?

— Egyrészt ugye én jazz-zenével foglalkoztam már akkor is, s ott volt a régi, szabadkai Sax kávézó, ahová Horváth Zoli barátom rengeteg jazz-zenészt hívott el. Én is ott kezdtem, és rájöttünk, hogy ennek a zenei stílusnak van közönsége. Leültünk, és megbeszéltük, hogy nem rossz ötlet megszervezni egy jazzfesztivált. De az ötlettől a megvalósításig szükségünk volt még valakire, egy olyan személyre, aki összerakja az egészet. Ekkor jutott eszünkbe a feleségem, Sanja, aki marketingmenedzser. Hát így kezdődött. Hárman indítottuk, de most már csak mi ketten csináljuk. Sajnos a Sax abban a formában már nem létezik, pedig ott olyan bulik voltak, olyan jam sessionök, hogy megáll az ész. Szerencsére most van Klein House, ahová átvándoroltak ezek a bulik, hangulatok.

* Tehát elindítottátok a Jazziket, és nagy sikere is volt. Az első fesztiválon már Harcsa Veronika lépett fel.

— Nem könnyű ez, sok a munka vele, de végül is minden évben kiharcoljuk, és megcsináljuk. Nagyon nehéz. Ezt minden fesztiválszervező tudja. Az idén egy nappal a fesztivál előtt a kubai énekesnő lemondta a koncertet, mert a hurrikán miatt nem indult a repülője. Gyorsan kellett megoldást találnunk.

* S könnyebb neked leakasztani valakit a szögről, mint másnak? Hiszen zenészek vagytok, ismeritek egymást.

— Nem könnyű. Főleg egyik napról a másikra. De megoldottuk. Az utóbbi években nagyon nagy nevek léptek fel nálunk, az amerikai nagykövetség sokat segít, kifizeti az amerikai fellépők utazását, honoráriumát. Eddig azt néztük, hogy ki van éppen akkor turnén, emiatt került a fesztivál szerdára, csütörtökre, ezek a napok szabadok a zenekaroknak, ha turnén vannak, és sokkal kevesebb pénzért elvállalnak egy koncertet. Jövőre viszont a zenészeket fogjuk a dátumhoz kötni. Szabadkának ugyanis van jazzközönsége, telt ház volt az idén is, ám sokan nem tudtak eljönni, akik szerettek volna, mert dolgoztak.

* Láttam, hogy a gyerekeitek is ott voltak a Jazziken. Célzottan irányítjátok őket a jazz, a minőségi zene felé?

— Ott volt Nóra is, és Ádám is. A jazz-zel vigyázni kell, mert nagyon tág fogalom. Én a jazzt legtöbbször csak a kocsiban hallgatom. A zene otthon nem hiányzik. Csak esténként hallgatok valamit, lefekvés előtt. De a gyerekek… Ádám fiamnak van egy érdekes szokása. Mivel sokat vagyok úton a fellépések miatt, számára a zene képviselte azt, hogy én nem vagyok otthon. Beírattam trombitára, de azt mondta, nem szeretne trombitás lenni. Könyörgött, hogy mindent megtesz, csak írassam ki a zeneiskolából, úgyhogy megtettem, pedig a legjobb tanárnál volt, de ő sem tudott vele mit kezdeni, egyszerűen nem akarta. Most, a nyáron viszont egy lovaglótáborban találkozott egy hölggyel, akinek volt egy ukuleléje, mely nagyon megtetszett neki, és ugyanott meg is dicsérték, hogy milyen jó a hallása és a ritmusérzéke. Amikor ezt egy szülő mondja, arra egy nagy NEM a válasz, viszont ha néhány idegen állítja ugyanezt, akkor rápörög. Most kapott egy basszusgitárt, és már második hónapja mindennap gyakorol. Emellett kosarazik és teniszezik is, követi a trendeket, számítógépezik is. A lányunk pedig művészlélek. Amikor másodikban megkapta a hármast vagy a kettest matekból, csak ennyit mondott: a kettes nem egyes. Úgyhogy ez jó hír. Gondoltam magamban, hogy végül is igaza van. Most viszont már ő az egyik legjobb matekos. Zongorázik, jó a hallása és a ritmusérzéke, már vannak saját melódiái, és nagyon szépen rajzol. Ő a művész. Egyébként a feleségem is zeneiskolát fejezett be, ráadásul fest is, szóval, mondhatni, művészcsalád vagyunk. Sanja két hónapja azt mondta, felvételizik Újvidékre, az egyetemre, pszichológia szakra. Bátorítottam, megcsinálta, második lett a listán, úgyhogy most egy kis gólya feleségem van.

* Szimpatikus ez a hozzáállás. S azt is láttam, hogy van egy vállon csücsülő papagájotok is.

— Rengeteg állatunk van. Kaméleonok, agámák, ez a kézből etethető papagáj, kanári, kutyák, macskák. Furcsa család vagyunk, ám valahogy mégis minden jól funkcionál, viszont ehhez elengedhetetlen a szülők segítsége. 2006-ban költöztünk Szabadkára. Sanja is, én is házban nőttünk fel, ezért eldöntöttük, hogy mi is veszünk egyet. Újvidéken akkor minden drága volt, így egy év albérlet után Szabadkán, ebben a gyönyörű városban, ahol tökéletes családi életet lehet élni, vettünk egy házat, melyben azóta is havi egy-két bulit egészen biztosan tartunk. Zenélünk, sütünk-főzünk. S ez a legfontosabb. Mi is így nőttünk fel, hogy mindig valahova mentünk vendégségbe. Akkor normális volt, most már viszont valahogy nem feltétlenül az.


Zdenko Štricki felvétele

* Ezzel egyetértek, hiszen én is így nőttem fel Óbecsén, s itt is bevezettem ezt a „szokást”.

— Tudod, hogy én is becsei vagyok? Ott születtem. Ez egy jó történet: Édesapám a Jezerón (azaz akkor még a Dunđerski-szálláson) kapott munkát mint egészségügyi technikus. Akkor az objektum még nem szállodaként működött, de voltak benne munkásszállások. Édesapámnak volt ugyan egy Fityója, de hogy ne utazgasson, felajánlották neki, hogy a várban levő toronyban lakhat, így oda költözött, s amikor megszülettem, oda vittek haza. A kastélyba. Az a szülőházam. Nem rossz, mi?

* Hát nem sokan dicsekedhetnek ilyen szülőházzal. S az egykori kastélylakó most már a legnagyobb nevekkel muzsikál együtt, például Đorđe Balaševićtyel. Hány zenekarod van jelenleg?

— Nekem egy sincs.


Željko Ubović felvétele

* Ááá, rosszul kérdeztem, igazad van. Hány zenekarban muzsikálsz?

— No, olyan már több van. Đorđe Balaševićtyel állandóan, néha Vlado Georgiev is hív, aztán ott az újvidéki Big Band, mellyel elég sokat koncertezünk, és persze a Night Cruisers. És még egy újvidéki zenekar van, a Positive band, mely fiatal zenészekből áll. Néha velük is játszom.

* Ezek igencsak különböző felállások, az arénáktól a lagzikig tehát mindenhol muzsikálsz. Mindegyiknek megvan a maga bája, igaz?

— Abszolút. Legyen az akár egy Klein House méretű klub vagy egy óriási aréna, a hangulat mindkét helyen ugyanolyan jó lehet. De a kettő más. A legnagyobb koncertek Balašević nevéhez fűződnek. 2005/2006-ban volt egy nagy vajdasági turnénk, és nemcsak arénákban léptünk fel, hanem falvakban is, kis színháztermekben, művelődési házakban, méghozzá heti három-négy alkalommal. Nagyon élveztem. Amikor megérkeztünk Sztapárra, kiszálltunk az autóból, és az emberek felkiáltottak, hogy: Đole, ti si stvarno došao? Egészen addig nem hitték el, hogy valóban el fog jönni. Ezeken a turnékon rengeteget kellett enni is. Hurka és kolbász végtelen mennyiségben. A falvak mindig versengtek. A helyiek megkérdezték, mit kaptunk az előző este a szomszéd faluban, és biztosak lehettünk, hogy ennek a dupláját fogják nekünk adni. Ezekre szívesen emlékszem vissza. Đole pedig remek ember. De aki ilyen koncerteket ad, illetve ilyen könyveket ír, az nem is lehet rossz.

* Amilyen gyorsan pörögnek az események körülötted, még az is meglehet, hogy legközelebb már az új albumod vagy a saját zenekarod kapcsán beszélgetünk. Addig is kívánok magunknak, szabadkaiaknak még sok Jazziket és Bugát, neked pedig turnéhegyeket és jó zenét a kávéd mellé. Köszönöm, hogy időt szakítottál rám!

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Kárpát-medencei Magyarok Zenéje
Zene
Magyarország elfogyott?
Zene
  • Zvekán Péter
  • 2018.10.29.
  • LXXIII. évfolyam 43. szám
Facebook

Támogatóink