„Először Amerika”

Donald Trump első két éve nagyjából véget ért, és az elnök ígérete szerint Amerika érdekeit helyezte előtérbe, nem törődve mások érzékenységével. Ez nagyjából abban nyilvánult meg, hogy mindent borított, amit az Obama-kormányzat ráhagyott. Obama nem volt nagy elnök, de a Közel-Keleten valamilyen egyensúlyra törekedett, ennek volt az eredménye az Iránnal való megállapodás. Trump ezt érvénytelenítette, Szaúd-Arábiát jelölte meg fő szövetségesként, és óriási mennyiségű fegyvert adott el neki. Az sem zavarja, hogy a nagykövetségén öltek meg egy újságírót. A NAFTA-szerződést (Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény) is felbontotta, és Kanadával, valamint Mexikóval egy számára kedvezőbbet írt alá. Az Európai Uniót sarokba kényszerítette, elsősorban Németországot az autóiparával, másodsorban pedig az európai NATO-tagokat azzal a követelésével, hogy az évi GDP-jük 2%-át hadseregfejlesztésre kell költeniük. Ukrajnában keményen egymásnak feszül az amerikai és az orosz érdek (ehhez persze az is kellett, hogy Ukrajnának a megalakulása óta felelőtlen kormányai legyenek). Kiszámíthatatlanok voltak Trump találkozásai és „nemtalálkozásai” is, egyrészt Putyinnal (Helsinkiben igen, a G20-on nem), másrészt Kim Dzsongunnal Szingapúrban, ahol a diktátorról mint szimpatikus tárgyalópartnerről beszélt.

A belpolitikájában viszonylag sikeres, sok munkahelyet megnyitottak (4 milliót), a képviselőházi választásokat azonban a Demokrata Párt nyerte meg. Az USA viselkedése előreláthatatlan, csak annyit lehet tudni, hogy bárhol, bármikor, majdnem mindegy, milyen eszközökkel, megvédi érdekeit, de ebben már nem mindig sikeres — például Erdoğan megbuktatása (aki az oroszokkal kötött gázüzletet) a török líra elleni támadással, és a dzsibuti kínai támaszpont is az USA érdekei ellenében jött létre.

Nem tudni még, hova sorolható az a fejlemény, hogy a G20-on tárgyaltak Trump és Hszi Csin-ping, és hitet tettek amellett, hogy nem folytatják a kereskedelmi háborút, hanem egyezségre törekednek. Ennek ellenére a Huawei óriáscég vezető emberének lányát elfogták, és kémkedéssel vádolják, magát a céget pedig ki akarják tiltani az USA-ból.

Ukrán—orosz feszültségek

A politikában járatlanok is tudják, hogy Ukrajna és Oroszország erőforrásai nagyságrendileg különböznek. Kezdetben Ukrajna csak megbízhatatlan szövetséges volt, aki télen nem továbbította rendszeresen az orosz gázt. Aztán jöttek az oroszok elleni nyelvtörvények (melyek egyébként a magyarok ellen is szóltak). A Donbasz régióban az oroszok már 2014 óta fellázadtak, és itt az ukrán állam nem tudta érvényesíteni a szuverenitását. A minszki megállapodást garantáló „hatalmak”, Németország és Franciaország nem elég erősek, hogy érvényt is szerezzenek a megállapodásnak, csak az USA és Oroszország elég erős.

Ezenkívül a szemben álló felek (az USA és Oroszország) is emeltek a téten. Az USA modern rakétarendszereket telepített Lengyelországba és Romániába. Sőt, Trump fel is mondta az 1987. évi közép-hatótávolságú rakétákról szóló egyezményt 2018 októberében. Oroszország még ez előtt megszállta a Krímet, és ismerve a helyzetet, biztos, ami biztos, 2014-ben népszavazást is szervezett, melyen a krími többségi orosz lakosság megszavazta a csatlakozást. A történet új fordulatot vett, amikor 2018 decemberében az ukrán hajók engedély nélkül orosz vizeken közlekedtek, és Oroszország emiatt lezárta az Azovi-tengert az ukránok előtt.

Brexit — nincs visszaút

A britek megszavazták azt, amit — úgy tűnik — a többség nem akart. Az új helyzettel nem igazán tudnak mit kezdeni, de ha — ahogyan többen kezdeményezték — új népszavazást írnának ki, azzal a brit demokráciát csúfolnák meg, tehát nem marad más, a döntést végre kell hajtani. Theresa May kormánya mindent megtett, hogy mentse, ami menthető, de az EU is világossá tette, hogy csak egyszer lesz megállapodás. Így most a brit parlamenten áll vagy bukik, hogy az ország szépen vagy csúnyán fog-e kiválni az EU-ból, azaz egyezményesen, vagy március 30-án egyszerűen megszűnik a tagsága. 2018 nagyjából azzal a huzavonával telt el, hogy milyen közeli vagy távoli kapcsolatban lesz az EU és Nagy-Britannia, ezenkívül az észak-írországi helyzet felforrósodása sincs kizárva, hiszen amíg Írország és Nagy-Britannia is ugyanabban a szövetségben voltak, nem okozott adminisztrációs akadályt az országhatár. Az elkövetkező hónapok mutatják meg, hogy még milyen „csavarjai” lesznek az EU történetében példátlan kiválási folyamatnak. Magyarország biztosította, hogy a nagy-britanniai magyar állampolgárok jogállása ne változzon, és ezzel elérte célját.

A civilek egyenruhája (a sárga mellényesek)

Franciaországban Macron nem népszerű elnök, így van ez a „csinált” elnökökkel, különféle kampánytrükkökkel ugyanis a választás pillanatáig „fel lehet nyomni” egy-egy jelölt népszerűségét, de ez nem lehet tartós. Macron nem a nép embere, és szemmel láthatóan nem is a nép érdekelte. Aztán elkövetett egy súlyos hibát, felemelte a benzin adóját. Előtte is volt már néhány intézkedése, mellyel a francia lakosság ingerküszöbét feszegette (nyugdíj, nyugdíjkorhatár stb.), a benzinár emelése azonban már elviselhetetlen volt. A francia középosztály egyre inkább érzi a leszakadás következményeit, és ettől ingerlékennyé vált, ezenkívül a már leszakadt és marginalizált csoportok is működésbe léptek, továbbá az internet megmutatta azt, amiért kitalálták: szervezői központ nélkül is utcára tudott küldeni sokakat. Párizs erőszakos tüntetések, sőt, lázadás színhelye lett. Macronnak nem maradt más választása, mint az, hogy visszavonja intézkedéseit, ezek után viszont az a kérdés, mit kezd majd Franciaország a körülbelül 95% GDP-arányos adósságállományával. Ez a 2019. év egyik érdekes kérdése.

A francia és a belga tüntetések új jelenség, eddig főleg azok lázadoztak, akik afrikai származásuk és alacsony fokú iskolázottságuk folytán kiszorultak a munkaerőpiacról. Mostantól viszont a bérből/fizetésből élők lázadnak. A parlamentben ülők nem képviselik az érdekeiket, elvesztették kapcsolatukat a mindennapokkal, nem tudják beleélni magukat egy munkavállaló helyzetébe. Ezért sokszor rosszul döntenek, ami közvetlen hatással van a lakosságra, mely tüntetésekkel tudja kifejezni az emiatti elégedetlenségét. Ez a réteg persze politikailag is könnyen manipulálható, és a haragja sokfelé, sokak ellen kanalizálható.

Auf Wiedersehen, Willkommenskultur! (Auf Wiedersehen, Merkel?)

A német társadalmat és politikát nem egyszerű megérteni. Amíg ugyanis a világon mindenki gátlástalanul igyekszik érvényesíteni érdekeit, addig Németországban a lakosság, a képviselők és mindenki kisagyában ott motoszkál az egyik legnagyobb bajkeverő, Hitler alakja, valamint a nácizmus. Ez minden német bel- és külpolitikai kérdésben érezhető. A múlt pecsétje pedig néha azt eredményezi, hogy nem lehet racionális döntést hozni. Ez történt Angela Merkellel is, aki egyébként nagyszerű politikus, de 2015-ben nem mondhatott mást, mint hogy be kell fogadni a menekülteket. Ennek állhatott gazdasági megfontolás a hátterében, személyes motiváció, és ki tudja, még mi, de a lényeg, hogy a múlt súlyos terhét mindent német hordozza. Ezért csúszott a német politika olyan lassan a jöhet mindenki helyzetből, a csak az jöhet, akit beengedünk felé. Ennek egy-egy stációját a tartományok választási eredményei mutatták. Viszont három év késlekedés visszafordíthatatlan folyamatokat generált. Már 2015 előtt látszott, hogy a bevándorlók egyre nagyobb létszámban jönnek. Ma már biztos, hogy az európai nagyvárosokban a lakosság többsége nem hazai származású lesz. A németországi politikum most kezd ebben a kérdésben egy kicsit eltolódni, de ez a lassúság sajnos azt eredményezi, hogy majd mi, európaiak fogjuk elkezdeni érteni a muzulmán szokásokat, a Koránt és az arab nyelvet.

Orbán Viktor nem hordoz magán olyan stigmákat, mint Angela Merkel, ezért tudott kezdettől fogva logikusan gondolkodni és érvelni, ellentétben a német kancellárral, akinek fellépése a pártelnöki bukásához vezetett, illetve meglátjuk, hogy kancellárként meddig marad. Mindez nem elég, Nyugat-Európában elvesztették az iránytűt, sőt, sokan nem is akarják megtalálni.

Összességében Európa gyengült 2018-ban, és meglátjuk, milyen változást hoz mindez az 2019. évi európai parlamenti választásokon.

Az ismert újságíró ismeretlen sírja

A Time magazin az év emberének az újságírókat választotta. Olyan ez, mint amikor a II. világháború után kijelölték az ismeretlen katona sírját, ahova le lehetett tenni a megemlékezés virágait, miközben ki-ki azokra a szeretteire gondolhatott, akik valahol messze valamilyen jelöletlen sírban nyugszanak. 2018-ban valóban sok újságírót öltek meg. Törökországban az Erdoğant kritizálókat bántalmazták, Szlovákiában a bűnügyeket felderítő riportert és élettársát, majd Bulgáriában az ottani oknyomozó újságírót végezték ki maffiaszerűen. Újságírónak lenni nem egy életbiztosítás, a Guardian szerint 2006 és 2017 között 1000 újságíró lett áldozattá. A legbestiálisabb tettet azonban alig lehet felülmúlni: Szaúd-Arábia törökországi nagykövetségére Jamal Khashoggi, a Washington Post újságírója egy bizonylatért ment be, és soha többé nem jött ki onnan. A történet folytatása nagyon primitív és borzalmas, az a hazudozás pedig, amelyet a szaúdiak műveltek, amatőr, pancser és szintén borzalmas. A gyilkosság idején Khashoggi okosórája be volt kapcsolva, így közvetített. A legvalószínűbb, hogy belépésekor rögtön megfojtották, majd a testrészeit feloldották valamilyen savban, és így szabadultak meg a holttesttől. Közben dulakodásról és egyebekről hazudoztak a követségen. Nem tudni, hogy pontosan mi történt, egyvalami azonban bizonyos: ha a tényfeltáró újságírók munkája ilyen veszélyes marad, és ilyen gyakran halnak meg, akkor az olvasóközönség valódi hírek nélkül marad, csak a propagandatartalmak érik el. Ez pedig nem egy szép jövőkép. Ahogyan az sem, hogy kis és nagy országok is iszonyú erővel fegyverkeznek.

A jogvédő szervezetek is arról panaszkodnak, hogy évről évre egyre kevésbé tartják tiszteletben az emberi alapjogokat. Nos, ez az újságírók esetében egészen biztosan pontos megfigyelés, ezenkívül egyre több színész is nyilvánosságra hozza (Me Too mozgalom), hogy producerek, rendezők egykor szexuálisan zaklatták.

2019 fortissimóval kezd

2018 utolsó napjait természeti katasztrófák és a tőzsdék hatalmas zuhanásai jellemezték. Tokió, New York és London is olyan mélypontra került, mint a nagy világválság idején. A természet nem volt kegyes az emberiséggel, heves vulkánkitörések következtek be, és az év utolsó hetében cunami is. 2018-ban a tájfunok és a hurrikánok gyakoribbak és pusztítóbbak voltak, ez az éghajlatváltozás eredménye. Az óceánokban elraktározott energia nagyobb ciklonokat tud produkálni. Egyébként a valaha mért legmelegebb nap is 2018-ban volt. A szíriai, jemeni, kongói, szomáliai, dél-szudáni, közép-afrikai és venezuelai humanitárius válság is tovább folytatódik. 2019 eleje azért is érdekes lesz, mert az USA állami szervei ismét működésképtelenné válhatnak, hiszen az időközi választásokon megerősödött demokraták abban a helyzetben vannak, hogy ha nem szavazzák meg a költségvetést, akkor az állami intézmények nem működhetnek. Egyébként a demokraták már meg is nevezték az egyik elnökjelöltjüket, azaz hosszú kampány várható. Az is érdekes fejlemény volt, hogy India és Irán kikötőbérlési szerződést kötöttek egymással, ami része a gáz világpiaci üzletének. Mivel a nagypolitikára az energiapolitika van a leginkább hatással, és Irán Oroszországgal is jóban van, ez csökkenti egy Irán-ellenes támadás lehetőségét.

Ami jó volt 2018-ban

2018-ban kétségtelenül pozitív fejlemény, hogy a két Korea között csökkent a feszültség; Eritrea és Etiópia békét kötött; Thaiföldön eredményesen szabadítottak ki kisdiákokat egy barlang fogságából; Malawiban csökkent az AIDS-betegek száma, vagyis az egészségügyi fáradozások eredményt hoztak. Az elektromos és az önvezérlésű autók már szinte itt vannak, ezenkívül a digitális korszak is egy új szakaszba lépett, minden eddiginél jobb számítógépeket és okos kütyüket tudnak gyártani. És persze volt egy jó téli olimpia és labdarúgó-vb is.

Azt viszont csak remélni tudjuk, hogy a világpolitikai és -gazdasági helyzet nem romlik 2019-ben, illetve hogy a természet is kegyesebb lesz hozzánk. Mindezért azonban tenni is kellene.

Fotók: Pixabay, MTI