Nyolcévesen már Thália szentélyének meghódításán fáradozott. Az órák közötti szünetekben is játszott a parkban, kalappal a kezében, és ha valaki ráköszönt, monológgal válaszolt. Már fiatalon érezte: az a feladata, hogy megváltsa az amerikai színjátszást. A főiskola elvégzése után mégsem engedték azonnal a kopottas deszkák közelébe — talán azért, mert nem volt éppenséggel férfiideál. 1955-ben Fortuna mégis rámosolygott: az akkor még kezdő srác a Broadway rivaldafényében sütkérezett, s ugyanakkor már vetítették az első filmjét is. A Mr. Roberts munkacímű komédiában olyan nagyszerű művészekkel játszott, mint James Cagney és Henry Fonda, ám elsöprő lendületével a nagy öregek oldalán, mellékszereplőként is sikerült lenyűgöznie a nagyérdeműt. A hatvanas évekre könnyedén belesimult a szórakoztatás műfajába, ugyanakkor a drámai hangvételű produkciókban is mesteri volt. Egész életében dacolt az előadók beskatulyázás ellen. Legjobb példa erre a Második utca foglyai színdarab moziváltozata, mely a sikerszerző, Neil Simon talán legzseniálisabb forgatókönyve alapján készült. Jack Lemmon alakításából egy végtelenül vicces, ám érzelmileg instabil, feldúlt férfi alakja rajzolódik ki, egy emberé, aki démonai ellen küzdve próbál visszatérni abba a világba, amelyről úgy érzi, napról napra tönkre akarja tenni. A paranoia olyan tökéletes alakítással párosul, amelyről azt hihetnénk, hogy csupa móka és kacagás, ennek ellenére nagyon heves, lendületes és nehéz munka.

Legjobb barátja — egyúttal legkedvesebb partnere — Walter Matthau. Különös összhang volt közöttük, jóllehet stílusban és vérmérsékletben nagyon különböztek. Matthau úgy érezte, hogy barátként mindent tud Lemmonról — és ezért ismerős számára, valahányszor meglátja a filmvásznon —, de rá kellett jönnie, hogy ez csak részben igaz. Hiszen Jack a világ mókás, olykor tragikus forgatagát egy olyan személy szemén át láttatja, akiről azt hisszük, hogy ismerjük. Aki észrevétlenül elhiteti velünk, hogy a képkockák egymásutániságában mi magunk is benne vagyunk. Nem holmi félnótás filmcsillag ő, hanem amerikai példakép, aki mindnyájunkat képviselte a filmszalagon. Remekei azért maradnak örök érvényűek, mert mindig lesz valaki, aki azonosulni tud a hétköznapi szerencsétlen flótással, akit oly sokszor és oly mesterien bemutatott. A magánéletébe szinte sohasem engedett bepillantást, a kamera lencséi előtt azonban feltárta énjét. Mindemellett pedig zseniálisan zongorázott. A legendás képíró, Billy Wilder mondta róla: „A legtöbb színész be tud mutatni pár érdekes dolgot, és kész, tárházuk kiürül, mint egy vegyes bolt polcai fizetéskor. Jack Lemmon azonban olyan, mint a Macy's, a Tiffany, valamint a Sears Roebuck üzletláncok összevont kínálata, katalógussal együtt.”

Ha a művészt életében legalább egyszer vagy kétszer megtalálja egy olyan fajsúlyos szerep, amely túlmutat az egyszerű szórakoztatáson, akkor már megérte. Ez csak nagyon keveseknek adatik meg, ám Jack Lemmon több ilyen pillanatot is kapott ajándékul az élettől. Apja a halálos ágyán ezt hagyta meg neki: ,,Fiam, szórj szét egy kis napfényt!” És ő ezt tette, az utolsó leheletéig.