Nem mondanám, hogy hozzászoktunk, de lassan már az életünk részévé válnak a különböző firkák, jelszavak, feliratok, amelyek időről időre felbukkannak az épületeken, helységnévtáblákon, falakon. Az újságok beszámolnak az esetekről, az Emberi Jogi Központ leginkább dokumentálja, valakik esetleg átfestik, eltüntetik a gyalázkodó szövegeket, aztán minden marad a régiben. És ismétlődik egy idő múlva.
A legfrissebb, és hatalmas közfelháborodást keltő - ellenőriztem, számos anyaországi hírközlő szerv is beszámolt róla - magyarellenes graffiti a hétvégén jelent meg Topolyán egy óriásplakáton. Azon, a többségében magyarok lakta Topolyán, ahol eddig nemigen volt példa a hasonló mázolmányokra. A szerb belügyminisztérium internetes oldalán közzétett információ szerint a reklámtábla egyik oldalán csak annyi állt, hogy ''Szerbia”, de a másik felén a ''Halál a magyarokra” üzenetet küldték az ismeretlen tettesek a toleranciaváros lakóinak. Nagyon találó ez az elnevezés, de be kell vallanom, nem én ötlöttem ki, napilapunk hírportálján olvastam az egyik hozzászóló tollából. Hiszen a tartományi képviselőház jelenlegi elnöke, aki már hosszú-hosszú évek óta egyéni indulóként megválasztott parlamenti képviselője a városnak, szintén azt nyilatkozta: különösen fájdalmasnak találja, hogy a provokáció helyszíne éppen az a település, amely évek óta minden nyáron otthont ad a közép-európai országokból érkező fiatalok Tolerancia-táborának. Ennek a rendezvénynek az a célja, hogy egymás megértésére, elfogadására nevelje a tizenéveseket.
Lehet, hogy ez a felirat most sokkal nagyobb, vagy mondhatnánk úgy is, éppen megfelelő sajtónyilvánosságot kapott, de a témában jártasak már csak legyintenek: láttunk ilyet korábban is! Például egy évvel ezelőtt, 2008 áprilisában Újvidéken fenyegette valaki halállal a magyarokat. Talán akkor is ugyanilyen intenzíven nyomoztak - ez áll ugyanis a megjelent írásokban -, de az eredményről nem értesült a közvélemény. Csakúgy, mint az idén februárban, amikor Temerinben bukkant fel a ''Mađare pod led!” (Magyarokat a jég alá!) falfirka. Vagy pár nap eltéréssel Újvidéken a Vojvodina srbima! Napolje sa mađarima!, azaz Vajdaság a szerbeké! Kifelé a magyarokkal! szöveg. Ilyenkor az is eszünkbe jut, mennyi pénzt költenek az illetékesek a különböző toleranciaprogramokra. Megkockáztathatnánk a feltevést: esetleg feleslegesen?
Mivel a sportesemények, különösen a futball, egyáltalán nem érdekel, sokáig azt hittem, a Pravdu za Uroša! (Igazságot Urošnak!) felszólítás is valamelyik Hágában időző háborús bűnösre vonatkozik. Azt hiszem, először Tiszaszentmiklóson, majd Zentagunarason, a helységnévjelző táblán találkoztam ezzel a felkiáltó mondattal, aztán egyre több településen. Végül utánanéztem, és rájöttem, egészen másról van szó. Egy csendőrre támadó szurkolóról, akit a Belgrádi Kerületi Bíróság első fokon, emberölési kísérlet miatt tíz évig tartó börtönbüntetésre ítélt. Amit később a Szerbiai Legfelsőbb Bíróság megsemmisített. De ennek az égő fáklyás ámokfutónak Vajdaság-szerte nyilvánosan, és lehetőleg piros festékszóróval kell igazságot követelni!
De miért is háborgunk ezen, amikor az ország kormánya sem sokkal különb?! Nemrégiben egy verekedőt vett védelmébe, és még fizetett is érte. Egymillió dollárt. Annak ellenére, hogy a sajtó nemcsak megszellőztette, de hatalmas botrányt is kavart az ügy körül. Amiért természetesen még véletlenül sem saját magukat, hanem a hírt napvilágra hozó újságot okolták.
Mindezek ismeretében nagyon is jogosnak tűnik a felmerülő kérdés: igazságot vagy toleranciát?