— Olyan sok rossz történt már velünk, hogy végső ideje egy kis pozitív változásnak — mondja a fiatalember, és mozdulataiból, sugárzó tekintetéből látszik, hogy boldog. — Meg annak is itt az ideje, hogy igazából révbe érjek, az én otthonomban is gőgicséljen végre egy baba — idővel majd több is —, hiszen imádom a gyerekeket. És végre sikerült megalapoznom egy anyagilag is szilárd életet, és a családomnak nem kell semmiben sem hiányt szenvednie. Mert én nagyon sokat nélkülöztem, sóvárogtam a legegyszerűbb dolgok után is.

Az édesapám hivatásos katona, pontosabban altiszt volt a hadseregben. A délszláv háborút átvészelte a katonáival, de a bombázás idején hivatali úton volt, és a kocsija egy gránátra futott. A négy utasból három a helyszínen meghalt, köztük ő is. Anyám a húgom születése után betegeskedni kezdett, így munkaviszonyban sem volt. Mivel mindketten iskolába jártunk, apa után kaptunk járandóságot, és néhány hónap múlva egy aránylag tisztességes összeget is, mert volt életbiztosítása. Anyám ezt a pénzt az iskoláztatásunkra szánta, és otthon őrizte. Abban az időben — és sajnos azóta is — gyakoriak voltak a betörések. Apám öccse éppen nálunk volt vendégségben a feleségével, amikor a mi otthonunk került sorra. A nagybácsim ébredt fel a zajra, amikor a két tolvaj betörte az ablakot. A piszkavas akadt a kezébe, és azzal vette kezelésbe a hozzá közelebb álló álarcost. Üvöltött is a pasas, annyira, hogy felverte az egész házat. De nagyon elszántak voltak. Amíg a nagybácsi és az időközben felébredt család körbefogta az egyiket, a másik beosont az ebédlőbe, a vitrinből kivette a dobozt, melyben a tartalék pénzt őriztük, és kimászott az ablakon. A helyszínre érkező rendőrök mindent feljegyeztek, azt is, hogy a nagybácsi összeverte a hívatlan látogatót, és eltörte az alkarját. A másik nyomára sohasem akadtak, de a nagybácsit hat hónap feltételes börtönbüntetésre ítélték, mert állítólag nem volt joga bántalmazni a betörőt.

Nyomorúságos idők következtek. Amikor befejeztem a gimnáziumot, anyám azt mondta, iratkozzak egyetemre, a húgomnak elég lesz a középiskola. Nagyon szorgalmasan tanultam, az évfolyamtársaimnak pénzért írtam a dolgozatokat, hétvégéken áruházakban reklámoztam különféle termékeket — egyszóval nem adtuk fel. Amikor abszolvens lettem, éltem a lehetőséggel, és pályáztam egy négy hónapos amerikai kinntartózkodásra. A szerződés szerint ebből három hónapot dolgozni kellett — persze pénzért —, a negyedik hónapot pedig Amerika megismerésére szánták a szervezők. Megtapasztaltam az ottani életmódot, a lehetőségeket, és már akkor elhatároztam, hogy kivándorlok, miután kézbe vettem az oklevelemet. Ebből azonban nem lett könnyen megvalósult álom, mert nem egyszerű az országba bejutni, illetve ott is maradni — legálisan. Ehhez arra volt szükség, hogy feleségül vegyek egy amerikai nőt. És hogy valóban vele élek-e, azt a hivatalos szervek időnként ellenőrizték.

Én még az első kintlétem során megismerkedtem egy lánnyal, akinek a nagyszülei az 1956-os forradalom idején vándoroltak Amerikába. Ő már ott született, és egy kicsit tudott magyarul is. Felkerestem a családot, és elmondtam, az életem függ ettől, segítsenek rajtam. Nem kérek a lányuktól semmit, ha szerelmes lesz, nyugodtan férjhez mehet, én eltűnök az életükből. A lánynak éppen nem volt senkije, így hát megesküdtünk. A törvények szerint öt évig kellett együtt élnünk ahhoz, hogy jogot nyerjek az állampolgárságra. A lány apjának volt egy iskolatársa a helyi bevándorlási hivatalban, így mindig tudtuk, mikor jön az ellenőrzés — ilyenkor mindig a „feleségemnél” voltam.

Ötödik éve élek Amerikában, jól fizetett állásom, megbecsült munkám van. Igaz, látogatásaimkor anyám mindig kisírja a szemét, mondván: mennyire szerencsétlen vagyok, soha nem lesz családom, igazi otthonom. Aztán szinte észrevétlenül változott meg minden. A feleségemmel beleszerettünk egymásba, igazi, komoly érzelem ez két felnőtt, felelősségtudó ember között, és mindkettőnket boldoggá tesz. Közös megbeszélés alapján úgy döntöttünk, hogy az ősszel ismét megesküdünk. Ez alkalommal igazi lakodalom lesz vőféllyel, szabályos hívogatással. És megesküdünk Isten előtt is, mert hivatalosan már férj és feleség vagyunk. Most tehát a meghívókkal jöttem haza, és néhány repülőjeggyel azoknak, akiket ott szeretnék látni magam mellett életem legszebb pillanatában. És ezt a boldogságot csak fokozta a hír, melyet a feleségem az este közölt velem: babát vár! Tehát nem csupán a lakodalom lesz igazi — a feleségemmel valójában most kezdjük el a közös életünket.