* Hogyan született meg a zsinagógák kutatásának ötlete?

— A tanulmányaim befejezése után engem az általános építészetelmélet és -történet érdekelt. Amikor azonban a szabadkai zsinagóga körül spekulációs építkezésbe akartak fogni — egy magas házat építettek volna a zsinagóga és a hitközség közé —, akkor én huszonhét évesen vettem a bátorságot, és csináltam egy hatalmas botrányt. Azután természetesen már nem volt maradásom az építőiparban, beiratkoztam az egyetemre. Márpedig ha az ember egyetemre kerül, akkor kutató lesz belőle.

Tizenöt évet töltöttem Izraelben, Japánban, és a sok utazás meghatározta az életemet. Budapesten nem lett volna belőlem semmi. A magyarországi barátaim a két PhD-m mellett az akadémiai nagydoktori cím megszerzésére ösztönöztek, aminek köszönhetően rengeteg kutatást folytattam a zsinagógákkal kapcsolatban. Erre a tanulmányra csapott le a Terc Kiadó. Így készült el az a könyv, amely aztán nagyon sok ajtót megnyitott, hiszen világsikert ért el.

* Hogyan lett a tanulmányból kiállítás?

— A kiállítást tavaly Kassán mutattuk be elsőként, amikor a város Európa kulturális fővárosa volt. A magyar államnak, illetve a Magyar Építőművészek Szövetségének valami olyannal kellett előállnia, ami politikailag nem borzolja fel a kedélyeket. Ez a téma diplomáciailag elfogadhatónak tűnt, csak az elnevezéssel volt baj — a könyv címe ugyanis Zsinagógák Magyarországon 1781—1918. Sok töprengés után végül átneveztük a kiállítást Kelet-Közép-Európa zsinagógáira — a bővítés miatt kutatnom kellett még Csehországban, Lengyelországban... Az összeállításnak végül átütő sikere volt. Olyannyira, hogy aztán a VAM Design Center átvette a Zsidó Nyári Fesztiválra, és a Külügyminisztérium is rendelt egy rövidített verziót, melyet a külképviseleteken mutatnak be.

* Ahhoz, hogy teljes képet kapjon, sajátos módszert alkalmazott. Mi volt az elképzelése?

— A kiállításnak az a koncepciója, hogy egyrészt populáris, másrészt van mögötte tudomány. Az a cél, hogy ha egy átlagember tekinti meg, aki nem ért a szakmához, nyűgözzék őt le a szebbnél szebb képek, ha pedig egy építész nézi meg őket, találjon mögöttük egy nagyon erős elméleti struktúrát.

Szerencsém is volt, mivel annak idején Belgrádban lakáskultúrából szereztem magiszteri diplomát. Az a tudományág is nagyon sok faktoron alapszik: szociológia, pszichológia, Gestaltpszichológia, családszociológia, városszociológia, ezenkívül vannak építészeti és térbeli meghatározói is. Akkor eszméltem rá először, hogy mátrixot készítsek ezekből az elemekből.

A mostani kutatásban voltak asszisztenseim, és külön figyeltem rá, hogy ne csak építészek, hanem például művészettörténészek is legyenek a csapatban. Szétterítettünk háromezer — a zsinagógákról készített — képet a padlón, és kerestük köztük a hasonlóságot. Ezzel már mások is próbálkoztak, de nem alakult ki a mátrix. Nekem pedig volt egy jó pillanatom.

* Min alapszik ez a tipológia?

— A XIX. század második felétől — amikor a zsidók emancipálódtak, megjelentek a városban, ingatlant vásároltak, zsinagógát építettek — a zsinagóga többé nem volt a zsidók magánügye, hiszen ők közben asszimilálódtak, otthagyták az ötezer éves hagyományukat, és az épületnek mindinkább a külseje vált fontossá a belsővel szemben. A zsinagóga megjelenik a városképben, de nemcsak Szabadkán, hanem például Berlinben, Budapesten és Győrött is. Az én tipológiám a városképi szerepet veszi alapul. A külsőből indulok ki — mert az a manifesztáció —, azaz abból, hogy a zsinagóga milyen más épületekre hasonlít. Néha olyan, mint egy keresztény templom, két tornya van — mint a Dohány utcainak —, néha olyan, mint egy bizánci templom, kupolája van és öt kis tornya — mint a szabadkainak —, néha meg protestáns templomra hasonlít — mint az óbudai. Így van nyolc típus, melyből érdekes módon az egész társadalmi miliő kiviláglik.

* A szabadkai zsinagóga magyar szecessziós stílusban épült. Mit kell erről tudnunk?

— Ami ezt a formanyelvet illeti, a magyar szecesszió nem egy igazi stílus. Úgy jött létre, hogy volt egy túlbuzgó rajztanár, aki tanulmányozta a magyar folklórt, és annak ellenére, hogy nem volt valódi néprajzos, minden eredményéről folyóiratokban és könyvekben számolt be. Az építészek úgy gondolták, hogy ezek nagyszerű forrásmunkák. Ahelyett, hogy a görög és a római templomokat, a barokk kastélyokat másolták volna, ezt a mintát kezdték felrajzolni a homlokzatokra. A stílus valójában bosszantotta a magyar felső tízezret, mert magyar elemeket használt ugyan, de ezt nagyon profán módon tette, teljesen elidegenítette a folklórt a kulturális háttértől. Báró Wlassics Gyula 1902-ben — a zsinagóga építése 1901-ben kezdődött, és 1903-ban fejeződött be — be is tiltotta a magyar szecessziót, de a polgármesternek, Bíró Károlynak még sikerült elérnie, hogy a városháza — melynek építését 1908-ban kezdték meg, és melyet 1912. szeptember 15-én avattak fel — ennek a stílusnak a jegyeit viselhesse magán.

Jakab és Komor jó építészek voltak, Lehner-tanítványok. Amikor ők ketten összeálltak, az egyik alkotott (Jakab rajzolt), a másik pedig a marketingért volt felelős (Komor publikált). Jakab érdekes ember volt. Valahol a Partiumban született, ezért ki volt téve szerb, román hatásoknak is, így ő egy multikulturális személy volt, de a beszéd nem tartozott az erősségei közé. Amikor a városházát avatták, Komor — akinek az édesapja rabbi, egy igazi pesti zsidó volt — tartott egy beszédet, melyben elhangzott az is, hogy a városházát azért építették magyar stílusban, hogy megmutassák a magyar kultúra fölényét a szlávval szemben. Erre az építészeket és a tisztségviselőket megdobálták záptojással és rohadt paradicsommal, aminek az lett az eredménye, hogy rögtön üzembe helyezték a városháza harmadik emeletén található új börtönt is. Tehát ez már akkor is politikai kérdés volt.

* Mennyiben törekszik az összeállítás arra, hogy a zsidók történetét is bemutassa?

— Ebben a változatban nem ez az elsődleges szempont, de azért le van írva, hogy egy-egy épületből mit olvashatunk ki. Vegyük például a szabadkai zsinagógát! Látjuk, hogy magyar szecessziós stílusban épült. Na de miért? A városnak akkor egyetlen magyar szecessziós épülete sem volt! Volt azonban egy nagyon erős magyar zsidó identitás — a tizenhat Nobel-díjasunk sem zsidónak tartotta magát, hanem magyarnak. A XIX. század végén már érezhető volt egy feszültség a magyarok, a bunyevácok és a szerbek között, a zsidók pedig úgy érzeték, hogy nekik a magyarságot kell erősíteniük. Az építészek — Jakab és Komor — a városháza és a zsinagóga esetében is egy nem magyar szecessziós tervvel folyamodtak engedélyért, mert tudták, hogy azt nem fogadták volna el. Aztán menet közben meggyőzték a megbízókat, hogy a szecessziós változat olcsóbb lesz — ami persze nem volt igaz...

Ezek a szabadkai zsidók nagy magyarok voltak. A nagyapámnak például mindig is az állt az erkélye alatti tábláján, hogy Dr. Klein Mátyás ügyvéd. A Szerb—Horvát—Szlovén Királyság idején cirillül kellett volna kiírnia, hogy Matija Klajn. A nagypapa ekkor azt mondta, hogy nem lesz táblája, és így működött tovább, nagy sikerrel.

Utána jött a pofon. Bácskát visszacsatolták, összeírták a rokonságot, és mindenki, aki ebben a házban élt, Auschwitzban meghalt. A zsidók pedig nem tudták elhinni, hogy őket, akik megtartották a magyarságukat a szerb királyságban is, egyszer csak összeírták, elvették az ékszereiket, a bankbetétjeiket, és kivitték őket a gettóba. Akkor volt egy kijózanodás. Az a tíz százalék, aki túlélte a vészkorszakot, aztán nagyot fordult, belépett a kommunista pártba, vagy a partizánokhoz csatlakozott. Azért mesélem ezt, mert holokauszt-emlékév van, és a múltat meg kell értenünk annak érdekében, hogy a jövőben ne ismétlődjön meg.

* Az ön számára mi volt a legnagyobb felfedezés a kutatás során?

— Megismertem a Monarchiát. Egy kultúrát nagyon sok csatornán át lehet megismerni, legyen az a zene, irodalom vagy akár folklór. Számomra erre a zsinagógaépítészet — és az építészet általában — egy fantasztikus eszköz. A zsinagógaépítészet azért különösen érdekes, mert mindig dialógusban van. Egy csapásra két legyet ütöttem: az egyik egy kisebbség, a másik meg, hogy hogyan fogadták be őket.

Maga a kiállítás annyiban hozott újat, hogy ennek a kutatásnak egy kondenzált verzióját kellett létrehoznom, én pedig imádok fotózni. Itt megadatott, hogy szép, méretes fotókat készítsek, és úgy állítsam össze őket, ahogyan nekem tetszik. Nem akartam sem művelődéstörténész, sem művészettörténész lenni. Nagy tervező akartam lenni, és hála istennek, nem lettem.